Komárom

Azt mondják, az igazi szerelemnek az az ismérve, ha a másikban akkor is meg tudjuk látni a szépet, a szerethetőt, amikor nincs a legjobb formájában. Ha ramaty állapotban van, akkor is a magunkénak érezzük. 2018-ban költöztem Komáromba, szerelem volt első látásra.  

A várost Szlovákia legősibb települései közt tartják számon, ugyanis már időszámításunk előtt kétezer tájékán lakott terület volt. Kelták, rómaiak, morvák, magyarok, törökök, mind-mind rajta hagyták a nyomaikat Komáromon – és még mindig virágzik a Duna és a Vág palástjával a vállain.

Tehát jó kapcsolatunk indokai között szerepelhetne, hogy sokat tapasztalt város ez, engem mégis a jelenben benne rejlő lehetőségek nyűgöznek le.

Színház, mozi, könyvtár, gyakran kínálgatott rendezvénycsokrok, vásárok, egyedi arculatú kávézók és éttermek úton-útfélen. Város, mégis családias, mert ha sokat sétálsz benne, előbb-utóbb ismerős arcok népesítik be a kedvenc helyeidet. Amit a leginkább értékelek, hogy minden hangulatomhoz tudok egy utcát, egy sétaútvonalat társítani. A szomorúságom a Duna partján oldódik fel leggyorsabban, ahogy a sirályok repülő-showjának és a hullámok táncának látványába feledkezem.

Ha vidám vagyok, irány a Klapka tér! Az a zsongó, színes emberár, a káosszá keveredő magyar, szlovák, cseh, német, olasz beszélgetésfoszlányok és nem utolsó sorban a fagyi (ha a térrel szembeni fagylaltozók közül kell választani, titkos trükk, hogy a jobb oldali jégkrémje a finomabb), mind-mind fokozzák a jókedvemet.

Ha gondolkodni szeretnék, irány az ismeretlen mellékutcák útvesztője, ha kimondottan lazításra vágyok, az Európa Udvar az aranyórában egy lélekpihentető hangulatképpé változik, pláne a Borozó előtti teraszról.  

Ez a város Tükörország is, minden kedves groteszkségével, ugyanis van még egy Komárom a határ túloldalán. Igyekeznek már a nevek szintjén is teljesen elválasztani a két várost, ezért aggatnak olyan neveket a szlovákiai Komáromra, mint Észak-Komárom, Révkomárom, Komárnó, de a gyakorlatban nem olyan éles a választóvonal. Csak egy hosszabb séta, egy rövidebb utazás a városi buszjáraton, egy híd a Pokol mellett (komolyan, van ott egy ilyen nevű szálloda) – és még több élmény, még több csoda kínálkozik.

Sajnos a jelenleg engedélyezett kijárási időben, hajnali egytől ötig, mondhatni, a boszorkányok órájában, olyan Komárom, mintha egy posztapokaliptikus rémregénybe csöppent volna az ember. A ködös sötét utcákon még autók is alig járnak, nincsenek bulikból vagy egyéb programokról hazafelé battyogó emberek, kóbor macskákkal találkozik csupán a sétálni vágyó.

Kényszernyugalomban szunnyad a város. Az ablakomból napközben látott, valami ösztönös sietséggel, behúzott nyakkal haladó maszkos alakok, a kihalt játszóterek, a „Majd felhívlak!“ kiáltásokkal rövidre zárt utcai beszélgetések jelenleg lehűteni látszanak kedves Komáromom szívét. A város szépsége nem veszett el, csak most kicsit hideg, kicsit nyomasztó a szentem, de a zord felszín alatt ott feszül már az új tavasz ígérete.

Ahogy Jókai Mór egyik kevéssé ismert regényének címe állítja: „Öreg ember, nem vén ember“, Komárom is pihen egy kicsit, de felpezsdül újra a vére, ha eljön az ideje. Egy szebb, nyugodtabb, biztonságosabb időszakban újra tárt karokkal vár majd a csónakázás a Holt-Vágon, az erődök misztikus miliője, azok az andalgásra csábító parkok, a Jókai Múzeum a lazán üldögélő Jókai-szoborral, a Csokonai utca kastélyszerű épületei és Komárom maga. Minden hangulatával és szépségével.

Juhász Kornélia

Az írás megjelent a Katedra folyóirat XXVIII/4-es, decemberi számában.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .