Tanítói hitvallásom

Kislányként gyakran játszottam, hogy én vagyok a tanító néni, a babák pedig a tanítványok. Volt olvasás- és számtanóra. A rakoncátlan betűket is megtanítottam minden babának. Számolni is jól tudtak. A siker láttán egyre erősebben élt bennem a vágy, hogy valóban kicsi gyerekeket tanítsak. Ez egy kicsit meseszerű, de van valóságalapja.

Nehéz családi helyzetemből adódóan munka mellett végeztem a tanítóképző főiskolát. Tanítottam úgy, hogy magam is tanultam a hivatásomat. Aztán az ember rájön, hogy igazából a tanítást nem is a főiskolán tanulja meg, hanem az osztályteremben, a gyerekek között. Vagy van hozzá vonzalmad, kedved, érzéked, alázatod, elszántságod, bátorságod, kitartásod, tehetséged, szereteted, lelked – vagy nincs. Ha van, maradsz, ha nincs, tovább állsz. Hiszem, hogy a felsoroltak közül a legtöbb dolog megvolt bennem ahhoz, hogy tanító, tanár, gyógypedagógus váljon belőlem.

Pedagógusi hivatásomat tanítóként kezdtem, tétován, bizonytalanul, de nagy elszántsággal, érdeklődéssel és szent akarattal. Tanítottam kisfelmenő rendszerben, majd nagyfelmenőben. Ismerkedtem a hivatással, a gyerekek lelkével, sokféleségével, tanultam a gyereket, az embert. És közben tanultam magamat tanító szerepben.

A legszebbnek az írni, olvasni tanítást éreztem nagyon sokáig. Ma is úgy gondolom, hogy a tanítóság legküzdelmesebb, de legszebb feladata első osztályban tanítani. Végigvezetni, kísérni az óvodából érkező hat évest egy labirintuson. Fogni a kezét, hogy ne tévedjen el. Úgy küldeni a kamaszkorba, hogy meglegyenek az alapok a következő lépéshez. A gondoskodó, óvó, biztató, tanító – ha olykor kell, finoman intő – szavak meghatározzák a gyermek személyiségét. Erre magadnak is rá kell jönnöd. Az emberformálásban, egy másik ember emberré válásban óriási szereped van.

Mire a tanító, a tanár oda eljut, hogy meg meri fogalmazni hitvallását, sok év telik el, sok minden megérik a lelkében és az elméjében. Lényegesnek hitt dolgok olykor átértékelődnek, a hangsúly sokszor helyeződik át az évek során. A tárgyi tudás mellett a jellemformálásra helyezed a fókuszt, a tanítás eszközeit használva.

Eleinte bizonyítani szerettem volna a külvilágnak, a szülőknek, kollégáknak, gyerekeknek, hogy jól csinálom a munkám. Jó néhány év elteltével már nem a külvilági megfelelés volt a fontos, csak a gyerek, a magam állította követelményeknek, a saját elvárásaimnak megfelelni.
Pályám elején fontos volt, hogy mindig mindent megtanítsak, ami elő volt írva. Minden áron, mindent. Alig akartam elhinni, hogy valami nem megy. Előfordult, hogy sok minden nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Aztán rájöttem, hogy a gyerek nem mindig olyan, ahogyan a könyvekben le van írva. A gyerek az gyerek. Mindegyik más, mindenki egyéniség a maga módján. Van, akiben nagy a tudás iránti vágy, van, aki kevesebbel is beéri, van, akit a kevésre is buzdítani, noszogatni kell. És ez így van jól.

Mikor elkezdtem tanítani, még nem voltak saját gyerekeim, csak nagy elvárásaim a másokéval szemben. Aztán mikor megszületett az első gyermekem, már egészen más szemmel néztem a másokét is. Sokkal elnézőbb lettem, sokkal szerethetőbbnek láttam a kisiskolásokat. Reálisabban láttam a mindennapi problémákat. Aztán mikor iskolás lett második gyermekem is, még inkább meglágyult a szívem. Soha nem felejtem el, amikor először megláttam egy tanítványom füzetében, hogy az anyuka írta meg a leckét, mennyire felháborodtam.
Aztán egy alkalommal a saját lányom este tízkor felpattant az ágyból, hogy nincs kész az írás házi feladata. Meglepődtem, mert mindig sokat tanultunk, de nem csináltam belőle ügyet. Mondtam, aludj, kicsim, szépen, majd reggelre valami jótündér megírja. Reggel gyöngybetűkkel sorakoztak a mondatok a füzetben.

Ekkorra már bizonyos értelemben bölcs anyuka és bölcs tanító voltam. Nem sikerülhet minden tökéletesen. A vágy felébresztése a jóra, a kötelességtudat kialakítása fontosabb az érdemjegyeknél.
Bővült a munkaköröm, elvégeztem a gyógypedagógiát. A gyógypedagógiai főiskolán szerzett tudásomat nap mint nap használtam a tanításban. Egy új, nehéz, de szép területet ismertem meg. Ekkor még inkább szembesültem azzal, hogy a személyiségfejlesztés, a gyermek önmagához képest való fejlődése a leglényegesebb a tanítás során. Az elfogadást ezen a területen lehet a legjobban gyakorolni.

Hosszú éveket töltöttem el az iskolafalak között osztálytanítóként, majd a pedagógus pályán belül változott a munkaköröm. Gyógypedagógusként a diagnosztika és az egyéni fejlesztés lett a feladatom. Eleinte nagyon más volt ez a szerep. Hiányozott a nyüzsgő osztály. A mélyebb, személyes kapcsolatok a vizsgálatok során egy alkalmas találkozásokra korlátozódnak. A fejlesztések során a kapcsolat kétszemélyes vagy kiscsoportos. Az osztálytanítás szépségeit a tanulási nehézségek okának feltárása, az egyéni fejlesztések sajátossága váltotta fel. Mára otthonosan érzem magam ezen a területen is.

Az új munkakörömben is velem maradt a gyerekek világa. Ez világ egy sajátos birodalom, ami életem, önvalóm meghatározó része lett.

Lengyel Piroska Noémi

Az írás megjelent a Katedra folyóirat XXVIII/7-es, márciusi számában.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .