Művészet a morfium árnyékában. Csáth Géza novelláinak filmes adaptációja

Csáth Géza a zsenikre jellemzően sokoldalú író, már-már brutális nyersséggel ábrázolta az emberi lélek árnyoldalait. Akárcsak művei, saját élete sem volt híján hátborzongató elemeknek. Hangvételének eredetiségében saját, zaklatott belső világa köszön vissza. Elbeszélései, valamint munkássága nem csupán a későbbi írógenerációkra volt nagy hatással, hanem bizonyos szempontból a magyar filmművészetre is.

Tanulmányom témája Csáth Géza novelláinak, az Anyagyilkosság illetve a Kis Emma filmadaptációjának vizsgálata. Az irodalmi szövegeket Szász János dolgozta fel 1997-ben bemutatott Witman fiúk című filmjében. A továbbiakban ezen három mű egymáshoz fűződő viszonyának elemzésére teszek komparatív kísérletet, különös tekintettel a hasonlóságok és különbségek dialektikájára.

Mindhárom esetben hangsúlyos az emberi viszonyok, az emberi lélek a tudattalan hatása. Mivel a cselekményesség kevésbé dominál a művekben, így bizonyos szimbólumok kulcsszerepet játszanak az interpretációs folyamatban. Értelmezésük útmutatásul szolgálhat a szereplők lélektana, cselekedetei, indíttatásai, motivációja értelmezéséhez. Mi vezet odáig, hogy kiskorú gyermekek elkövessék szörnyűséges tetteiket? Vajon a társadalom közönye, a szülői szeretet hiánya, vagy velük született kegyetlenség lehet a kiváltó ok? A megoldás nyilván nem ilyen egyszerű, tehát kérdéseink megválaszolásához mélyen bele kell ásnunk magunkat az egyes szereplők lélektanába.

Elöljáróban fontosnak tartom tisztázni az adaptáció fogalmának kérdéskörét. „Amikor egy műtárgyat kiszakítanak a maga természetes építészeti és dekoratív környezetéből, és egy múzeumba viszik, már maga is adaptáció”[1]. A fenti idézet is mutatja, az adaptáció gyakorlata nem korlátozódik csupán az irodalomra. De bármilyen művészeti területen is vizsgáljuk az adaptációt, behatóbb tanulmányozásához fontos szempont a mű és a kontextus viszonya. Figyelembe kell venni bizonyos kultúrtörténeti és szociológiai szempontokat is, melyek képesek akár új értelmet kölcsönözni a műnek. Ehhez azonban jóval behatóbb ismeretek szükségesek, nem elég pusztán azt tudatosítani, hogy az adott mű mikor és hol keletkezett.

A filmadaptáció intertextualitása nem merül ki az eredetihez való tartalmi viszonyításában, fontos szem előtt tartani a filmes kontextust is.[2] Esetünkben az adaptáció fogalmának jelentése nem kivonat, „hanem fordítás a vászon nyelvére”[3].

„A rendező beavatkozik az eredeti mű természetébe, hogy azzal nem azonos, de egyenértékű művet hozzon létre”[4], természetesen a film rendelkezésére álló, sajátos eszközeinek keretein belül. Film és szöveg összehasonlító vizsgálata többek között azért szükséges, hogy fel tudjuk térképezni, az egyes filmes technikák, kifejezésmódok milyen mértékben nyúlnak kreatívan az irodalmi szöveghez. (Pethő, 2003, 102.) A film műfaja a képi és hangvilág szimbiózisán alapul (kivételt képeznek természetesen a némafilmek), így egyszerre több érzékszervünkre van hatással, mint az írott szöveg. Ezáltal maga az élmény is intenzívebb lehet a befogadó számára, bár vitathatatlan, hogy míg az olvasásnál bátran hagyatkozhatunk képzelőerőnkre, maga a film már egy kész „megoldást” kínál a számunkra.

Az adaptáció során – már csak a médiumok különbözősége miatt is – elkerülhetetlenek az eredetihez képest bizonyos csúsztatások, eltolódások. A változtatás lehet elimináció (bizonyos részek, szereplők mellőzése vagy akár a cselekmény nagyobb részének kihagyása), addíció (az eredeti cselekmény bővítése új elemekkel, szereplőkkel), illetőleg kontamináció (több különböző szövegből keletkezik egy új).[5]

Csáth Géza Illés Endre jellemzése szerint az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test. Stílusa eredeti hangú, a modern lélektan eredményeinek szelleme hatja át. Munkáin keresztül az idegbetegségre hajlamos emberek groteszk, zilált világa jelenik meg. Különös érkénysége racionális, olykor rideg elemzőkészséggel párosul.

A két novella közül, melyek Szász János filmjéhez alapul szolgáltak, az Anyagyilkosság a hangsúlyosabb, viszont ezt jól kiegészítik a Kis Emma bizonyos motívumai. Mindkét esetben a gyerekek a főszereplők, akik a történet végére gyilkosokká válnak. Ez a tény nehezen összeegyeztethető a gyermeki ártatlansággal, ezért alapvető interpretációs probléma az ok-okozati szálak felgöngyölítése. A cselekményből erre nem kapunk egyértelmű megoldást, ezért bele kell ásnunk magunkat a tudatalatti világába, és az ösztönök uralta sík mentén haladni. „A filmben a szöveg némiképpen modifikálva van jelen, kiegészül a novella szövegének más részeiből betoldott mondatokkal.”[6]

„Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészében nem sok bánatot hagyott maga után.”[7] Az idézett baljós sorok az 1908-ban íródott Anyagyilkosság című novella kezdő mondatai. A Witman család központi figurájának, Witman Dénes halála körülményeinek megörökítésén túl előreutalnak a novella tragikus végkifejletére is. Ez a szomorú esemény, az apa halála, alapjaiban változtatja meg a család további életét, és meghatározza az egész novella alaphangulatát. Az apa halála után fiainak, Jánosnak és Ernőnek szinte semmilyen kapcsolata nem marad az anyjukkal. Witman Dénes olyan patriarchális szerepet töltött be, mely elsősorban a tekintélyen alapult. Ő tartotta kézben a család mindennapjait, melynek meghatározó részei voltak a szokások és tradíciók. Ő irányította és tartotta össze a családot. „A hatalom tradicionálisan az apa személyében testesül meg, így a korán apa nélkül maradt gyerekek helyzetéből csak baj származhat.”[8] Az anya érdeme „annyi”, hogy két egészséges fiút hozott a világra, akikkel kapcsolata a szükséges gyakorlati gondoskodásban ki is merült. Férjét sohasem szerette különösebben, de teljesítette a társadalom vele szemben való elvárasait. A cselekmény kibontakozásával párhuzamosan kirajzolódik Witmanné jellemének gyengesége is. Egy fásult, erőtlen és puhány nő képe rajzolódik ki előttünk, aki „két fiát épp olyan keveset csókolta, mint verte”[9].

Az apa eltűnése után a megszokott rendszer felborul, Witmanné képtelen a tekintély megtartására. Bizonyos szempontból mellékszereplő fiai életében. Egy külső elbeszélő elmondásaiból ismerjük meg önző és passzív természetét. Jelleme hanyatlásával párhuzamosan csorbul szépsége is. Hozzá képest az egyetlen viszonyítási pont Irén alakja, akinek külsejéről viszont szinte semmit sem tudunk meg. Witmanné jellemzése magába foglalja annak sugalmazását, hogy tulajdonképpen ő maga felelős saját haláláért.[10]

A fiúk sem sokat törődtek anyjukkal vagy annak szeretőjével, aki az apa halála után már fél évvel felbukkant az életükben. Jánosnak és Ernőnek más elfoglaltsága akadt: „kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma”[11]. A szülői felügyelet hiányát kihasználva naphosszat csatangoltak, védtelen állatokat hajkurásztak. Saját, különbejáratú világukba zárkóztak. Egy padlás rejtett zugában bújtak meg titkaikkal: „fölhasították a kutya mellkasát, leitatták vérét. S munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését… nemegyszer megkínozták egymást is”[12]. Kínzásaikat, mely szenvedélyükké vált, komoly szakértelemmel hajtották végre.

Sághy Miklós tanulmányában többek között arra is keresi a választ, vajon miért lelik örömüket a Witman fiúk az állatok kínzásában. Csáth művei kulturális kontextusban szorosan összefüggnek Sigmund Freud tanaival, melyek a novellák keletkezésének idején terjedtek el. A freudi magyarázat szerint a kegyetlenkedések kiváltó oka a gyermekkori szexualitás jellegében rejlik, amely még mentes a fajfenntartás ösztönétől. Anyjuk elhanyagolja fiait, így áldozatául esik a belőlük előtörő ősi ösztönöknek.[13]

Az 1912-ben publikált Kis Emma történetében szintén megjelenik egy külső narrátor. Elbeszélése szerint az eset egy rokonával történt meg, aki valószínűleg az események súlyától összeroppanva húsz éves korában öngyilkos lett. Tehát a novella tulajdonképpen egy közreadott és kommentált naplórészlet. A másik novellával ellentétben itt az iskola (Szladek Mihály tanár úr, Zöldi) a szereplők életében jelentősebb szerepet tölt be. A történések középpontjában itt is gyerekek állnak: a három testvér – a későbbiekben öngyilkosságot elkövető fiú, bátyja Gábor és húguk Irma, unokahúgaik – Ani és Juci –, és természetesen az áldozattá váló Emma. A narrátor gyermeki szerelemmel tekintett a kis Emmára, akit viszont barátnője, Irma, féltékenyen őrzött. A két lány barátságából aztán hirtelen nagy harag lett, és a kislány nem jött többé. A gyermekek játéka a fantáziavilágból hirtelen átlép a realitás keretei közé, kegyetlenkedésbe csap át, melynek eredménye a kis Emma felakasztása. „Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötözte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott.”[14]

Mindkét műben gyermekek követnek el gyilkosságot. Indítékaik kutatásakor figyelembe kell vennünk abnormális viszonyukat a felnőttek világával. Itt megemlítenék két kulcsmotívumok a Kis Emmával kapcsolatban: az egyik az iskolai terror, Szladek Mihály kegyetlen bánásmódja, a másik pedig magának az akasztásnak a végrehajtása, ami lényegében a felnőttek világának újrajátszása. Mindehhez hozzájárult valamiféle lélektani kisiklás, a szülő-gyermek viszonyában fellépő defektus, valamint a társadalom közönye. A felsorolt tényezők mind befolyással voltak a gyermekek gyilkos énjének kibontakozására. Míg az író az Anyagyilkosságban magyarázat nélkül, tényszerűen vonultatja fel a gyilkosság mozzanatait,  addig a Kis Emmában hidegen objektív, lényegre törő módon fűzi az eseményeket.

Szász János gondosan kidolgozott forgatókönyv alapján vitte filmvászonra a két elbeszélést. A látványvilág szinte filmkockáról filmkockára követi a novellákban elbeszélt eseményeket. A rendező 1914-be helyezi a cselekményt. Esztetizáló képi világgal állunk szemben, mely hű képet fest a századelő történelmi és szociális viszonyairól. Véleményem szerint ebben rejlik az egyik erénye a filmes átiratnak.[15]                                                                     A „néma” szereplők is előtérbe kerülnek (mint például az anya), megszólalnak – ezzel elősegítve a film dinamikus menetét. A hangulat súlyos és komor, szinte már vészjósló. Mindezt pedig még fokozzák a fényviszonyok – stilizált megvilágítás, éles váltások éjszaka és nappal között, a fiúk éjszakai csatangolásaik során használt zseblámpája. A hanghatások szintén megalapozzák az események drámaiságát (harangok). Gyakoriak az ismétlődések.

Visszatérő motívum az idő. Míg az elbeszélésben a fiúk még gyerekek, amikor elvesztik az apjukat, a filmváltozatban már középiskolások. A logika szabályainak ellentmondóan a filmben örök tél van, sosem tavaszodik ki. Ez az időszak, átvitt értelemben a sötétség időszaka, mely az apa halálával köszönt be. Az első jelenetekben a család épp a vacsorához készül, ahol szintén megjelenik az idő szimbóluma – az apa zsebórája, ő, mint a hatalom megtestesítője rendelkezik arról, mikor ülhetnek asztalhoz. Ő uralja, uralta az időt. Az étkezés alatt látszólag még minden rendben van. A testvérek udvariasan, jól nevelten viselkednek, együtt imádkozik a család. Az időt befejezni: hogyan érzékelteti a film és hogyan az elbeszélés az apa eltűnését.

Azáltal, hogy a rendező bizonyos részletekben változásokat vitt véghez, megváltoztatta a mű értelmezését is. Újítás például a cselédlány, Eszti karaktere. Ő a novellába nem szerepel. Alakja pozitív tulajdonságokkal van felruházva, talán személye az egyetlen nem negatív színben feltüntetett nőalak. Ő az, aki szemére veti Witmannénak, hogy nem törődik eléggé gyermekeivel, tán nem is szereti őket. Witmanné jelleme, sőt még külső tulajdonságai sem felelnek meg a Csáth Géza által leírt asszonyéinak. Az író szőke, testes puha és gyenge nőként ábrázolta, a rendező viszont életre keltette. Szász János „Witmannéja” szikár, sötét hajú, akarattal rendelkező személy, aki próbálja megregulázni fiait, átvenni az apa helyét, szerepét. Nem tűri némán fiai viselkedését. Szándékában azonban kudarcot vall. Meg kell jegyeznem, az apa alakja sem tűnik fel szerethetőbb színben, mint a felesége. Tiszteletet ébreszt fiaiban, aki tudatában vannak, hogy apjuk szeretetének elnyeréséhez az engedelmességen át vezet az út. Az anyai szeretet más, az eleve adott – jelen esetben is, bár elég felszínes formában.

Szintén fontos elemként vannak jelen a megkínzott állatok – kutya, bagoly. A novellában és a filmadaptációban is szorosan Witman Dénes személyéhez kötődnek az állatok. A kutyát akkor fogják el a kocsma mellett és kínozzák halálra a fiúk, mikor követik az apjuk testét szállító halottaskocsit. A baglyot pedig, aki már a temetésen is felbukkant, apjuk sírjáról fogják be. Ez a jelenet is szimbolikus jelentőséggel bír. „Az is elhangzik ebben a jelenetben, hogy a bagoly a halál énekese, rettenetes titkok hordozója, a szeme éppen olyan, mint az apáé, és hogy az ő fejében is ott lakik a fájdalom, akárcsak az apa testében közvetlenül halála előtt.”[16] Az apa és az állatok között lévő kapocs nem más, mint a fájdalom. Witman halála előtt azt a szót ismételgette, hogy „fáj”.

Mit jelent a fiúk számára Irén? „ – Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik. – Ez az, amit annyi fáradtsággal kerestünk – jelentette ki a másik.”[17] Irén prostituált, akit az idősebb fiú egyszer véletlenül meglát, s többé nem bír szabadulni tőle. Ő lesz a testvérpár új szenvedélye. A filmvásznon Irén személyisége is módosul. Sokkal karakteresebb, élettel telibb Irént ismerhetünk meg. Egy prostituált, aki sokat szenvedett, és akit az élet megkeményített. A fiúk elsősorban nem szexuális objektumot láttak benne: nála keresik azt, amit édesanyjuktól nem kapnak meg, a gyengédséget. Tehát sokkal inkább anyafigura, ún. preödipális anya. Két világ áll szemben egymással: az otthon és édesanyjuk, valamint a bordélyház, illetve rajongásuk tárgya, Irén. Az anya bukása szinte szükségszerű. Irén kedvességéért ugyanis ajándékot kér cserébe, ezért a fiúk végzetes tettre szánják el magukat. Édesanyjuk ékszereivel szeretnék meglepni őt, ami anyjuk életébe kerül. Ebből a szemszögből közvetve ugyan, de Irén az, aki Witmanné halálát okozza. Ez a tény, illetve maga a motiváció, egyáltalán nem teszi őt szimpatikussá. A film azt sugallja, hogy a fiúk pusztán áldozatok, tettük alól felmentve érezzük őket. A novella nem szolgál efféle erkölcsi felmentéssel.

A film zárójelenete önmagáért beszél: először a gyilkosság után ágyában holtan fekvő Witmannét látjuk, majd a szintén ágyban fekvő Irént, ahogy a fiúk elhalmozzák meggyilkolt anyjuk ékszereivel.

Az általam vizsgált Csáth-novellák nem szolgálnak megoldással. Szász Jánosnál egyértelmű, hogy magyarázatot keres a miértekre, több értelmezési lehetőséget kínálva.

 

Felhasznált irodalom

 

Csáth Géza: Anyagyilkosság. A varázsló halála. Szépirodalmi, Bp.,1982.

Csáth Géza: Válogatott elbeszélések. Merkator Stúdió, Szentendre, 2006. ISBN 963-606-083-5

Domonkos Péter: Bevezetés a filmadaptáció-szakirodalom kánonjába 2. Eizenstein és Bazin, In: Filmuktúra-Spirál [http://www.filmkultura.hu/spiral/index.php] 34.szám

Györe Bori: Női reprezentációk a kortárs irodalmi adaptációkban. In: Partitúra Irodalomtudományi folyóirat, Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara – Sambucus Irodalomtudományi Társaság, Újvár, 2011/2. 17-62. ISSN 1336-7307

Pethő Ágnes: Múzsák tükre. Az intermediális és az önreflexió poétikája a filmben. Pro-Print, Csíkszereda, 2003.

Sághy Miklós: Az adaptáció mint a szöveg tudattalanja. In: Apertúra. Film-Vizualitás-Elmélet, [http://apertura.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=347&pop=1&pag…]

Szabó Réka: Ópium, téboly… adaptáció. 2012 (Nyomtatás alatt)

Žilka Tibor: (Post)moderná literatúra a film. UKF, Nyitra, 2006. 78-89. ISBN 80-8094-041-X

Žilka Tibor: Vademecum poetiky. UKF, Nyitra, 2011. ISBN 978-80-8094-963-1

 

Idézett/Elemzett filmek

Witman fiúk (1997) Rendező: Szász János. Író: Csáth Géza. Forgatókönyvíró: Szász János, Szeredás András.



[1] DOMONKOS Péter, Bevezetés a filmadaptáció-szakirodalom kánonjába 2. Eizenstein és Bazin, In: Filmuktúra-Spirál [http://www.filmkultura.hu/spiral/index.php] 34.szám

[2] DOMONKOS, 34.szám

[3] DOMONKOS, 34.szám

[4] Pethő Ágnes: Múzsák tükre. Az intermediális és az önreflexió poétikája a filmben. Pro-Print, Csíkszereda, 2003.

 

[5] Žilka Tibor: (Post)moderná literatúra a film. UKF, Nyitra, 2006. 84-85.  ISBN 80-8094-041-X

[6]Szabó Réka, Ópium, téboly… adaptáció, 2012 (Nyomtatás alatt), 1.

[7] Csáth Géza: Anyagyilkosság. A varázsló halála. Szépirodalmi, Bp.,1982. 182.

[8] CSÁTH, 1982. 182.

[9] CSÁTH, 1982. 182.

[10] GYÖRE, 2011/2. 23.

[11] CSÁTH, 198., 182.

[12] CSÁTH, 1982. 182.

[13] Sághy Miklós: Az adaptáció mint a szöveg tudattalanja. In: Apertúra. Film-Vizualitás-Elmélet. 1-3. [http://apertura.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=347&pop=1&pag.]

[14] Csáth Géza: Válogatott elbeszélések. Merkator Stúdió, Szentendre, 2006.  97.  ISBN 963-606-083-5

[15] SÁGHY, 1-5.

[16] SÁGHY, 11.

[17] CSÁTH, 198., 182


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .