Rakottyay Katalin: A színházi nevelésről kulcsszavakban

„A színház lehet falak nélkül, deszkák nélkül, történet nélkül, fény-, hang- és videoeffektusok, jelmezek, díszletek, kellékek nélkül, lehet darab nélkül, de nem lehet játszó és figyelő, előadó és befogadó nélkül. Az interakció az egyetlen kritérium.”[1]

 

A színházi beavatás

A színházi beavatás lehetséges formái – úgy mint a beavató színház és az ifjúsági előadások – a színházi tevékenység azon ágai, melyek nemcsak színházra, de színházzal is nevelnek. A klasszikus és kortárs színházi művek ilyen formában történő feldolgozása – a fiatalokat érintő témák és problémák figyelembevételével – maradandó élményt nyújtanak, egyúttal bevezetnek a színház világába. A fiatalok befogadóként nemcsak élményérzékenységre tehetnek szert e tevékenységeken keresztül, de erősíthetik önismeretüket, kommunikációs- és empatikus készségeiket is.

A beavatásra tekinthetünk mint szakrális aktusra – miként azt teszi Püspöki Péter Thália titkai[2] c. írásában –, melynek révén a beavatott számára feltárul az addig rejtőzködő Titok. A Titok nem más, mint egy addig is ismert dolog (szertartás, hagyomány, gondolat) mélyebb, rejtett, az avatatlanok számára nem érzékelhető jelentése, amit a beavatódás pillanatában a tanítvány megismer. Ez által megváltozik a dolgokhoz való addigi viszonya, s egyúttal a létezés, az élet és a halál titka is feltárul előtte.

A színházi beavatás, akár a valódi beavatás, megtervezett, lépésről lépésre haladó tanítási folyamat, amely nem más, mint a közösség színházi világba való bevezetése, a színházzal való ismerkedés, a folyamat, melynek végén a beavatandó a megszerzett tudás által a színházi valóság részévé válik. A tudás birtokában a beavatott képes lesz a mind magasabb rendű befogadói élmény (a katarzis) átélésére[3]. „Tudás a színházi jelekről, a gesztusok fontosságáról, a cselekménybonyolítás törvényeiről; tudás az egymással párbeszédet folytató drámákról, a mindig újdrámai történetek mögött megbúvó örök emberi küzdelmekről; és mindenek előtt tudás önmagunkról: vágyainkról, félelmeinkről, örömeinkről, saját lelkünk rezdüléseiről, tudás mindarról, amitől egyszerre csak magunkra ismerünk a drámában”.[4]

 

A művészeti nevelés

A művészeti nevelés elsődleges elve az élményszerűség, ezért célja nem lehet más, mint ennek az élménynek az elősegítése[5]. Ugyanis élményt csak a műalkotás adhat, és élményérzékenységre is csak az nevelhet. „Minden jó művészet nevel. A nevelés tudatos ráhatás, két dolgot feltételez: a nevelés szempontjából leghatékonyabb művészi anyag kiválogatását és a kiválasztott anyag befogadására való tudatos felkészítést”[6]. Poszler György szerint pedagógiailag leghatékonyabb anyag elsősorban a kortárs művészet, de nem azért, mert magasabb rendű a többinél, hanem mert mai. Ezzel együtt a klasszikusokról sem szabad megfeledkezni. A klasszikus művek egyrészt saját korukra reflektálnak, másrészt mélyrehatóbban vizsgálva őket a mai embernek is hordozhatnak üzenetet. A színházi nevelés során a kortárs és klasszikus művek egyaránt jó alapot biztosítanak, ha olyan lényegi pontokat sikerül kiragadni belőlük, melyek a kitűzött színházi nevelési célok elérésére alkalmasak.

 

A színházi nevelés

A színházi nevelés tág fogalmába sokféle színházi (vagy színházi elemeket tartalmazó) tevékenység tartozik. Ide lehet sorolni a nagyszínpadi gyerekszínházi előadásokat, a kamaraszínházi gyerekelőadásokat (ezen belül a nézőaktivizáló gyerekszínházat és a beavató színházat), a bábszínházi előadást, a gyermekszínjátszó csoportok tevékenységét, a dramatikus játszóházak munkáját, a rendhagyó irodalomórát, a színházi nevelési programot (Theatre in Education – TIE), a drámaórát (Drama in Education – DIE). Eme tevékenységek feladata, hogy új tudás megszerzéséhez segítsék hozzá a résztvevőket (vagy azok egy részét).

A színházi nevelés színházzal nevel a világ megértésére. Ez azonban mindig csak egy kis „világszeletet” érint: „… az is lehet, hogy amit éppen meg akarunk érteni, az bennünk, a másik emberben vagy éppen kettőnk között van. A színházi nevelés célja a »megértésbeli változás« elérése”[7].

 

A  színházra nevelés

A színházra nevelés által a gyerek és fiatal korosztályból színházat értő közönség válik. Kialakul bennük annak a képessége, hogy az előadásban megjelenő élethelyzeteket, problémákat tovább tudják gondolni, hogy a színházi nyelvet ne csak megértsék, hanem használják is[8]. Fontos továbbá, hogy azok a színházi előadások és formák, melyekkel a fiatalok találkoznak a színházi beavatás során, érdekesek és érthetőek is legyenek egyszerre. Ezenfelül olyan maradandó színházi élményt nyújtsanak, mely miatt vissza fognak térni a színházba, s felnőttként gyermekeiket is bevezetik a színház világába.



[1] Schilling Árpád: Egy szabadulóművész feljegyzései. EPC Nyomda, Bp., 2007. 19.

[2] Püspöki Péter: Thália titkai – A színházi beavatás formái és lehetőségei. In: Új Holnap [online] 2004/1, http://www.freeweb.hu/ujholnap/puspoki041.htm [2009.06.17.].

[3] Vö. Patonay Anita: Beavató színház régen és most – „Nincs új a nap alatt”. Szakdolgozat. Színház- és Filmművészeti Egyetem, Bp., 2005. 9.

[4] Uo.

[5] Vö. Poszler György: Katarzis és kultúra – Tanulmányok az esztétikai nevelés köréből. Tankönyvkiadó, Bp., 1980.

[6] I. m. 35.

[7] http://www.maszk.hu/documentdownload/63 [2009.06.30.]

[8] Vö. Vági Eszter–Telegdy Balázs: Színházi nevelés – színházra nevelés. In: Drámapedagógiai Magazin 2000/1., 29.

 

[gallery ids="587,588,589,590"]


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .