Csicsay Alajos: ” A mi köreinkben természetes az ismeretek továbbadása” (Interjú Miklós László ökológus professzorral)

Annyit mindnyájunknak illik tudni, hogy Miklós László a rendszerváltás után tűnt fel a politikai életben. 1990 és 1992 között a Csehszlovák Köztársaság környezetvédelmi miniszterhelyettese volt, mint a választásokon győztes koalíció Harmadik Évezred Irányvonala (Trend Tretieho Tisícročia – TTT) nevű, zöld típusú pártjának az egyik alapító tagja. Megvallása szerint őt a pártpolitika egyáltalán nem érdekelte, ám tudta, hogy a környezeti problémák megoldásához hatékony érdekvédelem kell, ami nem lehet más, mint egy politikai párt. Köztudott, hogy a zöld pártok Európában hamar krízisbe kerültek, így 1992 után a TTT is fokozatosan gyengült, majd feloszlott, viszont Miklós Lászlót, a kitűnően fölkészült szakembert, a politikusok számon tartották. Nem volt nehéz, hiszen mint tájökológusnak már a hetvenes évek közepén kezdett fölfelé ívelni a pályája. A brünni J. E. Purkynĕ Egyetemen védte meg kandidátusi disszertációját, s így 1994-ben a biológiai tudományok doktora lett. Jelenleg a zólyomi Műszaki Egyetem Ökológiai és Környezetvédelmi Karának a professzora, és az ő általa alapított, Selmecbányán működő UNESCO Tanszékének a vezetője.

miklós

Pártonkívüliként 1998-ban az MKP jelöltjeként került be a Szlovák Köztársaság kormányába környezetvédelmi miniszternek. Nyolc esztendeig töltötte be ezt a tisztséget, s utána még négy éven át – már párttagként – az MKP országgyűlési képviselője volt.

– Hadd tegyem hozzá – mondja –, én a pártban és a különböző funkciókban végzett politikai munkát, legalábbis rám vonatkozóan, a szakma folytatásának tekintettem, illetve tekintem – más eszközökkel. Ezért a választott szakmámtól egy pillanatra sem szakadtam el.

– Régóta ismerlek, úgy vélem, joggal állítható rólad, nemzetközileg is ismert és elismert szakember vagy, pontosabban kiváló tudós, de korántsem (csúnya kifejezéssel élve) szakbarbár. Ha csak felsorolnánk mindazt, amivel életed folyamán eddig behatóan foglalkoztál, a Katedra egészének terjedelme se lenne elég. A több mint 250 tudományos cikk, a 100-at meghaladó tudományos zárójelentés, a több mint 25 szakkönyv, melyeknek szerzője vagy társszerzője vagy. Meg a rengeteg hazai és külföldi fórumnak a puszta megnevezése sem, amelyeknek nem csak egyszerű tagja voltál, hanem többnek is elnökeként tevékenykedtél, mint például az UNEP igazgatótanácsának; a Biológiai Sokrétűség ENSZ Egyezmény Tanácsa 4. Konferenciájának, az I. Globális Környezetvédelmi Fórumnak, de hadd ne soroljam tovább. Közben négy külföldi egyetemnek voltál, illetve vagy a vendégprofesszora, amelyek a következők: Roskilde Egyetem (Dánia) 1994–1995; Universität f. Bodenkultur (Bécs, Ausztria) 1995–1998; Technische Universität (Bécs, Ausztria) 1996–2000; Szent István Egyetem (Gödöllő, Magyarország) 2002-től a mai napig. Önkéntelenül kínálkozik a kérdés, milyen nyelveket beszélsz?

– Természetesen szlovákul anyanyelvi szinten, csehül a szakmai nyelvet szintén tökéletesen bírom, angolul és oroszul egyetemi szinten tudok előadni, értek, beszélek németül, és lengyelül is olvasom a szakirodalmat.

 – Megszámlálhatatlanul sok előadást tartottál miniszterséged ideje alatt is, de ha meghívtunk Dunaszerdahelyre a Katedra Napokra előadni, vagy a Katedra Társaság valamelyik ülésére, amikor a környezetvédelem időszerű kérdéseit taglaltuk, mindig eljöttél közénk. Soha nem küldtél mást magad helyett. Nem is értem, hogy tudtál ránk is időt szakítani. Miért tartottad fontosnak, hogy velünk, egyszerű tanítókkal ugyanúgy megvitasd szakterületed legújabb problémáit, mint a neves szaktekintélyekkel a nemzetközi fórumokon?

– Mert a mi köreinkben – értem alatta a környezetvédelem szakembereit – természetes dolog az ismeretek továbbadása. Ki lett volna rá alkalmasabb, hogy a legifjabb nemzedékekhez, az alap- és középiskolák tanulóihoz eljuttassa a mindennapi feladatokat, mint ti, pedagógusok?

 – Ha jól tudom, kezdetben tőled sem állt távol a tanári pálya.

– Ma is tanár és kutató vagyok, s mint utaltam rá, szívesen is tanítok, de már egyetemista koromban, sőt előbb, más irányt vett az érdeklődésem. Kezdem azzal, hogy nem a tornaljai gimnáziumban érettségiztem, mint ahogy feltételezik rólam, sőt még fel is tüntetik néhol – Tornalja „csak” a szülővárosom, amit természetesen nagyon büszkén vállalok –, hanem Selmecbányán, az ottani szlovák vegyipari technikumban. Szlovákul Stredná priemyselná škola chemická volt a neve. Természetes lett volna, ha onnan a pozsonyi műszaki egyetemre jelentkezem, de én a Komenský Egyetem Természettudományi Karát választottam. Harmadik évfolyamba jártam, amikor az egyik docens létrehozta ott a tájökológia, más néven a tájtan szakot, s bennem ekkor felébredt anyai nagyapám, Tóth József kutatói lelkülete, így éltem a lehetőséggel, és felvettem ezt a szakot.

 – Nagyapád kutató volt?

– Biztosan az lett volna, ha később születik, de neki csupán az asztalos szakma jutott. Abban sem volt akárki, mert az orosz hadifogságban képes volt hegedűt faragni tűzifából. Nem volt olyan dolog, ami ne érdekelte volna. Már az első világháború előtt, majdnem gyerekfejjel összeállított egy kristályos vevőkészüléket, de sokáig a háború után is neki volt egyedül rádiója a faluban. Tele volt a háza régi és új képeslapokkal, újságokkal. Én már alapiskolás koromban az ő jóvoltából olvashattam, még az első világháború előtt és alatt, a Tolnai Világlapját, az Én Újságomat, az ötvenes évek alatti, általa előfizetett Élet és Tudományt, a Zpravodajt (a természet- és műemlékvédelmi szlovák havilapot) és a Ludas Matyit. Figyelemreméltó repertórium kerekedne ki belőlük. És gyerekkorától kezdve fényképezett is nagyapa. Amikor megalakult községünkben a földműves-szövetkezet, ki mást választottak volna meg könyvelőnek, mint őt. E mellett Lévárton tagja volt a hidro-meteorológiai intézet csapadékmérő és időjárás-megfigyelő (feljegyző) hálózatának. Ebbe a munkába, mint gyereket, engem is bekapcsolt. Segédkezhettem a méréseknél és a naplóvezetésben. Később szerettem volna „önállósulni”, a lakóhelyemen, Licében, de tudtam, hogy mint gyerek ezt nem tehetem, ezért apám nevében jelentkeztem. Az intézetnek viszont nem volt több időjárás-megfigyelőre szüksége a környéken, ezért azt válaszolták, végezzek fenológiai (a növényzet fejlődési fázisait követő) megfigyeléseket és feljegyzéseket. Vállaltam, az apám neve alatt. Baj akkor lett belőle, amikor már selmecbányai diákkoromban távolból irányítottam anyámat, hogy mit figyeljen meg és jegyezzen fel, nem számítva arra, hogy a munkavégzést esetleg ellenőrizhetik is. Ez bizony egyszer meg is történt. Apám szegény alig tudott szlovákul, a fenológiai teendőkről pedig szinte semmit sem tudott. Ugyanis szabó volt, viszont jól tudott cimbalmozni, zenekart vezetett meg színdarabokat tanított be a faluban, mint Csemadokos, anyám pedig néptánccsoportot vezetett, amelyben én is táncoltam, sőt még koreografáltam is egy farsangolási táncot.

– Tehát már gyerekkorodban eléggé mozgalmas kulturális életet éltél. A családból befolyásolta valaki a pályaválasztásodat?

– Senki sem. Igaz, szüleim nem bánták volna, ha én is a kassai magyar ipariba mennék továbbtanulni, mint sokan mások a mi vidékünkről, de inkább Selmecbányát választottam, és valószínűleg életem végéig ragaszkodni fogok e városhoz.

 – Miközben családoddal a Somorja melletti Keszölcésen élsz.

– Ez meg így alakult. Az ott épített házunk lett családi otthonunk. Feleségem, lánykori nevén Patay Viktória zongoratanárnő volt, már nyugdíjas. Két felnőtt lányunk van. Viktória környezetvédő, akinek már meg is jelent egy gyönyörű könyve, Ladislav Struhár fotóművésszel közösen, a Lilium Aurum Kiadónál Dunaszerdahelyen, Szlovákia természeti szépségei címen, Zsuzsanna viszont germanisztikát végzett, de most éppen egy rancsot vezet Keszölcésen. Van két fiú unokánk: Gábor és Ádám, egyik hét, a másik öt éves, de figyelmüket inkább a gépek kötik le, nem annyira a körülöttük levő élővilág.

– És téged az ökológián kívül mi érdekel különösebben?

– A művészeteknek szinte minden területe, persze csak mint befogadót, mert egyedül hegedülni tanultam meg valamelyest, no meg ifjú koromban táncoltam az Ifjú Szívekben.

 – Ez utóbbit tudtam, és meg is lepődtem rajta, amikor először hallottam.

– Miért?

 – Mert aki szlovák környezetben nőtt fel, mint Te is, nemigen jellemző rá, hogy elkötelezi magát a magyar kultúránk, esetedben a (nép)művészetnek.

– Látod, ezt én nem így éreztem, mert bár serdülőkoromat Selmecbányán szlovák környezetben töltöttem, de mindig Licében volt az állandó lakhelyem és mindig bennem élt a szüleim Csemadokos tevékenysége. Éppen ez alatt az idő alatt kezdtem a licei csoportban táncolni és szerepelni. Azonkívül Selmecbányán olyan, némi magyar kötődéssel is rendelkező, vagy legalábbis régi vágású, intelligens tanárok (is) tanítottak, mint Raksányi, Višňovský és Vásáry tanár urak. Az utóbbi neve biztosan ismerős, mivel a két neves pozsonyi színésznő édesapjáról van szó. Ők például nem követelték meg, hogy elvtársnak szólítsuk őket, nem bántották magyarságomat sem, sőt minden hazai Csemadok-rendezvényre elengedtek. Pozsonyban pedig már rögtön elsős egyetemista koromtól jártam a Szívekbe és a JAIK-ba.

 – Szlovákiai magyar egyetemi tanár vagy, tehát elsősorban természettudós, kutató…

– Magától értetődő dolog mindenütt a világon, hogy az egyetemi oktatók egyben tudományos kutatók is. Amikor egyetemi hallgatóként a tájökológiai szakot választottam, ami a természet és a környezetvédelem egyik alaptudománya, mindjárt tudtam, ezt nemcsak megélhetést adó munkának, hanem hivatásnak, s ezáltal legkedvesebb tevékenységemnek is fogom tartani. Akkor még nem nagyon ismertük a workoholizmus szót, viszont tudtuk, hogy ez már kimondottan tudományos szak. Ezzel kezdtem a munkámat a Szlovák Tudományos Akadémia Tájbiológiai Intézetében.

 – A sok fontos tudományos munkád közül melyeket javasolnád itt megemlíteni?

– Talán legértékesebbek a Szlovák Köztársaság Tájatlaszának a megtervezése, s ezen belül számos térkép megalkotása és a Szlovák Köztársaság Reprezentatív Geoszisztémáinak Atlasza.

 – Vannak munkáid, amelyek fontos szerepet játszanak a jogalkotásban is.

– Ilyennek tekinteném például az SZK első környezetvédelmi koncepcióját, melynek címe A társadalmi fejlődés ökologizációja, valamint az Ökológiai tájtervezés és az Ökológiai stabilitás területi rendszere elnevezésű módszerek kidolgozása és bevezetése a tervezések gyakorlatába, valamint a Szlovák Köztársaság környezetvédelmi törvénykezésébe.

 – Furdal a kíváncsiság, hogy kerültél az Ifjú Szivekbe?

– Említettem, hogy szüleim a Csemadok alapszervezetében dolgoztak apám szülőfalujában, Licében. Itt nőttem fel, itt laktunk 21 éves koromig, itt jártam az alapiskola alsó tagozatába is. Gyakran megfordultak nálunk olyan neves kultúraszervezők, mint Szíjjártó Jenő, Takács András, Viczay Pál, Szőllősi Sándor és mások. Persze, amikor pozsonyi diák lettem, felkerestem őket. Elég zűrös időszak volt akkor, hiszen 1968-at írtunk. Engem az „őrségváltások” nemigen érdekelhettek, nagyon oda kellett figyelni a tanulásra, hiszen a középiskolai vegyészet után merőben más, biológia-geográfia szakra kellett váltanom, és égető szükségem volt a maximális ösztöndíjra is. Az Ifjú Sziveket ismertem, tudtam, kicsoda többek között Jóba Lajos, Tóth János, Kálmán Olga… Az én csapatomhoz tartozott Pásztor Péter, Mészáros Bandi, Világi Tóni, Nagy Bea, Kordos Hana, Hajtás Kati, Világi Alenka; fiatalabbak: Morvai Peti, Czakó Ági és sokan mások. Mellesleg feleségem is a „Szivek” tagja volt. Nyolc évig énekelt az énekkarában.

– Tehát neked többféle stafétabot is került a kezedbe, de eddig kiknek sikerült továbbadnod?

– Mindenekelőtt, legalábbis úgy tűnik, Viktória lányomnak. A sok tanítványom közül pedig az egyik SZTA intézet igazgató lett, három egyetemi adjunktus, de nekik még sokat kell bizonyítaniuk.

 – Eddig milyen elismeréseket kaptál a munkásságodért?

– Ha mindet számításba veszem, amellyel megtiszteltek 1982 és 2011 között, több mint száztíz lenne. Néhány megtalálható az interneten, de még azokat is képtelenség lenne itt újra felsorolni. Vannak közöttük hazai arany és ezüst plakettek (az SZTA-tól), külföldi oklevelek, és a gödöllői Szent István Egyetem díszdoktori címe. Nyolc település önkormányzata díszpolgárrá választott – közülük egy ruszin, egy német, a többi szlovák és magyar lakosságú –, a Szlovák Köztársaság Tűzoltóságának érdemes tagja vagyok és a Tiszteletbeli bányász címet is megkaptam.

 – És mely kitüntetések a legkedvesebbek számodra, ha vannak ilyenek egyáltalán?

– Talán azok, amelyekben a Gazdasági Klub – Független Közgazdasági Fórum (pontos nevén Hospodársky Klub – Nezávislé Ekonomické Fórum) – akikkel a közgazdászok inkább harcban állnak, mint barátságban – részesített. 2005 és 2006-ban nekem ítélték a „Legszimpatikusabb kormánytag” elismerést. Elnyertem az Arany Biatec és a Közgazdaság Prominense címet is. Vagy talán az, hogy 2010-ben az EKOTOPFILM fesztivál zsűrije engem tartott méltónak az „ÉV ENVIRO SZEMÉLYISÉGE” díjra. Azonban szeretném megjegyezni, a kitüntetések engem sosem töltöttek el valami nagy büszkeséggel. Inkább olyasféle érzést váltottak ki bennem, hogy akik ezeket nekem ítélték oda, azt jelezték vissza, hogy a munkámban jó úton haladok.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .