Csicsay Alajos: Beszélgetés Agócs Zoltán professzorral

A gazdag történelmi múltú Fülek messze esik a Dunától, ám a város egyik szülötte, Agócs Zoltán mégis a Duna-hidak építőmérnökeként vált világszerte (el)ismert szaktekintéllyé.

images (1)

 – Minek, vagy inkább kiknek köszönheted sikerekben gazdag életpályádat?

– Elsősorban annak, hogy bár szerény körülmények között, de harmonikus családi környezetben, testvéreimmel együtt nagy szeretetben nőttünk fel. Édesanyánk egész életében a családi fészek melegét őrizte, édesapánk pedig szorgalmas iparosként tartott el bennünket, miközben frontkatonaként nemcsak a háborút kellett átvészelnie, hanem a kemény hadifogságot is. Tehetséges ember volt, fiatal korában szeretett volna ő is tanulni, de az akkori körülmények neki ezt nem tették lehetővé. Valószínűleg ezért is szorgalmazta, hogy mi mindnyájan továbbtanuljunk. Marika húgom pedagógiát végzett, Párkányban tanított, de sajnos korán, 38 évesen meghalt. Valikát, aki 66 évet élt, a közelmúltban veszítettük el, ő közismert és megbecsült rádiós volt. Jóska öcsém ma is Füleken él a családjával, pár évvel ezelőtt a város polgármestereként ment nyugdíjba.

– Jóskát is régóta ismerem, viszont Marika kolléganőm volt, Valikához pedig évekig tartó őszinte barátság fűzött. Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy nagyon jó testvérek voltatok, illetve gyermekeiteket is máig összetartó család. De honnan jött a másik ösztönző erő a tanulásodhoz?

– Közhelynek tűnhet, ha azt mondom, az iskolától, de a mi esetünkben – ha jól tudom, egy évben és egy hónapban születtünk mindketten, 1938 áprilisában – nem olyan magától értetődő ez, mert mi a háború után kezd(het)tünk el újra elemi iskolába járni, szlovákba persze, mert más nem volt. Rám, illetve fogékonyságomra és szorgalmamra egy Klinda nevű szlovák tanító figyelt fel elsőként. A felső tagozatból (akkor polgári iskolának hívták), ahol már magyarul tanultam, valószínűleg a matematika miatt, amihez eléggé korán vonzalmat éreztem, Kálosi és Vassányi tanáraimra emlékszem. Azonban volt nekem egy kiválóan művelt keresztapám, Kapsa Jenő, a füleki zománcedénygyár gépészmestere, aki nagyban befolyásolta vonzalmamat a műszaki dolgok iránt. Az viszont, hogy szerkezetekkel foglalkozó építőmérnök lettem, főleg a losonci tanáraimnak köszönhető. A Felső Építőipari Szakközépiskolában, 1957-ben kitüntetéssel érettségiztem, ahol akkoriban többek között jól képzett és elismert mérnök-tanárok is tanítottak, mint Kozma Géza, aki feltárta előttem a statika és az építőmechanika rejtelmeit, meghatározva ezzel az egész szakmai életutamat. Csodáltam Brocko Gyula tanárom eleganciáját, aki gyönyörűen rajzolt, s közben folyton operaáriákat dúdolt. Ilyen előzmények után kerültem a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karának az Acél- és Faszerkezetek Tanszékére, amelynek vezetője Tesár professzor úr volt, a pozsonyi Új híd acélszerkezetének atyja. A mérnöki diploma megszerzése után, 1962. december 1-jén lettem e tanszéken tanársegéd. Itt éltem le majdnem fél évszázadig tartó aktív szakmai életemet.

– Végül is oktató lettél, azaz tanár. E tekintetben hogyan bontakozott ki a karriered?

– Az egyetemen kiváló oktatóim voltak, s én már harmadéves koromban tudományos segéderőként bekerülhettem közéjük. Mint a legtöbb pályakezdő, tanársegédből aztán adjunktus lettem, 1982-ben egyetemi docens, rá nyolc évre pedig professzor és az építőmérnöki kar dékánhelyettese, majd 1994-től két időszakban tanszékvezető tanár. A rendszerváltást követően, rengeteg küzdelem árán, mint sok más mellőzött kollega előtt, előttem is megnyílt a világ. Bár idősebb korban, de végül is ott találtam magam a hazai és az ország határain túli tudományos és szakmai társaságokban.

– Szakmai (ön)életrajzodban olvasható, hogy fő tudományos és kutatási területed a kötélszerkezetek elméleti és szerkezeti kérdései, valamint az acélszerkezetek diagnosztizálása és rekonstrukciója.

– E témakörben huszonhárom kutatási feladat szerzője, illetve társszerzője vagyok, valamint tizenhárom egyetemi jegyzeté és négy monográfiáé. Számos hazai és külföldi tudományos értekezlet előkészítő bizottságának voltam elnöke, illetőleg tagja.

– Úgy érzem, ezek csak töredékei a rengeteg időt és szellemi energiát igénylő életutadnak, de mi az, ami egy kutató-tervező mérnöknek igazi örömet ad?

– Néhány perc, sőt másodpercek alatt hatalmas szerkezet(ek)et lehet kigondolni, de utána jön a keserves időszak: a szerkesztés, a pontos statikai számítások. Az öröm viszont akkor következik be, amikor egy-egy műtárgy megépül. Sorsom úgy hozta, hogy a persei temető – ahol az őseim is nyugszanak – acélvázas ravatalozójától kezdve a Duna-hidakig, majdnem minden típusú szerkezettel tudtam foglalkozni. Legtöbbet a pozsonyi ferdekábeles Új híd tervezésénél tanultam Tesár professzor vezetése alatt. A hidat 1972-ben adták át a forgalomnak. Itt jegyezném meg, hogy a híd mint építmény az emberiség egyik legnagyszerűbb találmánya, hűen tükrözi egy-egy korszak műszaki fejlettségét. Az építés mestersége és művészete (nemcsak a hidaké) eredetileg teljesen az építőmesterek kezében volt. Az építő- és építészmérnöki szakma kezdetben egy volt, csak a legújabb korban kezdett szétválni. Ma az építmények többségét nem egyetlen ember tervezi, ma ez már csoportmunka, melyben a tervezők közös célja olyan szerkezeteket létrehozni, hogy összhangban legyen bennük a célszerűség, a biztonság, a gazdaságosság, az esztétikai megjelenés, és hogy megfeleljenek a környezetvédelmi követelményeknek. E szempontok alapján már a tervezési folyamat elején a szerkezeteket ki kell találni a legapróbb részletekig. Mérnöki pályára készülő hallgatóimnak nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy az építő és az építész egyaránt alkotásra született. Hogy ki a művész és ki a tudós, azt ma nagyon nehéz meghatározni.

– A hazai és külföldi kitüntetéseket, díjakat, amelyeket pedagógiai és tervezőmérnöki munkádért kaptál, hosszú lenne felsorolni, de legalább a kiemelkedőbbeket említsük meg.

– A legnagyobb elismerést a pozsonyi Apolló híd szerkezetéért kaptuk közösen Maťaščík és Chladný mérnökprofesszor barátaimmal. Ezt a hidat az Amerikai Építőmérnökök Szövetsége is második díjjal jutalmazta. Ami leginkább meglepett, az a Szlovák Írószövetségtől kapott Irodalmi díj, az Assessment and Refurbishment of Steel Structures című monográfiáért, amit a Spon Press, London and New York kiadó adott ki. Ha rangban nem is, de számomra épp ekkora megbecsülést jelent Párkány és Esztergom város különdíja a Mária Valéria híd újjáépítéséért. E híd újjáépítésével már 1968-ban kezdtem foglalkozni. Mint már említettem, a lánytestvéreim e keresztneveket viselték, talán ezért is lett a híd sorsa személyes szívügyem. 1990-ben néhány tanszéki kollégámmal átfogó diagnosztikai vizsgálatot végeztünk, amely kimutatta, hogy a negyvenöt éve romokban álló híd megmaradt részeit kisebb javításokkal fel lehet használni. A felújítására mégis négy változatot dolgoztam ki, melyek közül a régió lakosai az eredeti, úgynevezett nosztalgikus alak újratervezését kérték.

Az egyik helyi civil szervezet társelnökeként én is erre szavaztam, mert úgy véltem, ez harmonizál leginkább a fölötte álló építményekkel, meg persze nemcsak a nosztalgia, a régió történelme is erre ösztönzött, azt is mondhatnám, kötelezett bennünket.

 

– Én meg örülök, hogy képességeimmel, szaktudásommal hozzájárulhattam a két ország lakossága egymáshoz való közeledéséhez, és e munka folytatásaként közreműködhettem kilenc Ipoly-híd újjáépítésének tervezésében is.

– Tehát nem véletlen, hogy 2006-ban az MTV Mindentudás Egyeteme ismeretterjesztő sorozatának te voltál az első szlovákiai magyar előadója. Ám tévedés ne essék, azért nem ez alapozta meg (el)ismertségedet a földkerekség (híd)építőinek világában.

– 1990 óta vagyok tagja az IASS – Héj- és Térbeli Szerkezetek Nemzetközi Egyesületének. Itt olyan nagyszerű emberekkel találkoztam, mint például Kawaguchi és Schlaich professzorok, és azóta rendszeresen, majdnem évente találkozunk. 1994-ben kéthetes előadói útra hívtak meg Japánba, amihez négy ismert japán professzor ajánlása kellett. 1998-ban Szingapúrban a kötélszerkezetekről tartott előadásom után hasonló szerkezetek tervezésére kaptam meghívást Indiába. Kétszer jártam Kínában, 2007-ben az indiai Bangalóre városban zajlott a Szerkezetépítő Mérnökök 2. Világkongresszusa, s ott, mint meghívott előadó, két szekcióban vezettem tárgyalásokat, néhány éve pedig a mexikói Acapulcóban üléseztünk.

Összeszámoltam, eddig négy kontinens tizenhét országának egyetemein fordultál meg szakmai értekezleten, némelyik helyen két alkalommal is. Ez nem kis szellemi és fizikai megterheléssel járhatott. Vajon a szakmai dolgokba való mély beleélés mellett jutott-e időd kulturális élmények szerzésére is?

 

– Hát persze. A szakmai találkozóink szinte mindig vagy világkiállításokhoz, vagy olimpiai játékokhoz kötődtek, s adódott alkalom különféle kirándulásokra is, mint például a kínai nagy fal és a terrakotta „hadsereg” megtekintésére, láttam Sanghaj hatalmas fejlődését, de például Acapulco gyönyörű környékéből feleségem, aki velem volt, többet láthatott, mint én. Ott ugyanis nemcsak előadtam, hanem a tárgyalást is vezettem.

 – Az építészeten kívül melyik művészet áll közel hozzád?

– Pozsonyban évtizedeken keresztül bérletünk volt a Filharmónia hangversenyeire, szeretem a zenét, ami nagyon hiányzik az életemből, de sajnos nem tanultam meg élvezhetően játszani semmilyen hangszeren sem. Zongorát szerettem volna, de szüleim hegedűt vettek, így a zeneórák helyett maradtak a galambok, a nyulak dédelgetése és a focizás a templomkertben. Ma is nagy futballrajongó vagyok, de ismert okoknál fogva nem merek kimenni a stadionba, így hát ülünk a képernyő előtt, és feleségemmel együtt drukkolunk valamelyik csapatnak.

– Kedves feleséged is szakmabeli?

– Nem. Katalin nyugdíjba vonulásáig a Szlovák Filharmónia kórusában énekelt. Az egyetemi tanulmányaim végeztével, a promócióm napján, 1962 novemberében kötöttünk házasságot, tehát éppen ötven esztendeje.

 – A „stafétabot”-ot kinek sikerül(t) átadni?

– Katalin lányunk gyerekkora óta szépen rajzolt, képzőművészeti körbe járt, vonzotta őt a zene. Hegedűvel próbálkozott, de nem szeretett gyakorolni, így az építészmérnöki karon végzett Pozsonyban. Építészként dolgozik. Zoltán fiunk építőmérnök lett, az én volt tanszékemen tanársegédként indult, de népes családját (három fiú és egy kislány) tanári fizetésből nálunk nehéz lett volna eltartani, ezért statikusi állást vállalt. Hat unokánk közül (III.) Zoltán és Viktor az építőmérnöki karon tanulnak, szakmai téren talán még velük is sikerül majd együttműködnöm. Tanári pályámon sok kiváló fiatalt oktattam-neveltem, számos diákkört, nyolcvanöt diplomamunkát vezettem, a legjobbak közülük PhD tudományos fokozatot is elértek. Az egyetemeken nemigen jön számításba a diák nemzetisége, de én általában tudtam, ki milyen nyelvi nevelésben részesült. Véleményem az, hogy mindenki tanulja meg magas szinten a saját anyanyelvét, azaz tanítsák meg vele, mert az ember leginkább csak általa tudja megérteni a legösszetettebb fogalmakat, gondolatokat.

 – Min dolgozol mostanában?

– Negyvenkilenc év után az Acél- és Faszerkezetek Tanszékről mentem nyugdíjba. Ma már csak meghívott tanárként tartok előadásokat. Naponta bejárok Szencről Pozsonyba. Egy acélszerkezeteket tervező és gyártó cégnél vagyok szaktanácsadó és felelős tervező. Kitűnően érzem magam a volt diákjaim között. Vanko mérnök kollégámmal megterveztük a pozsonyi Téli Stadion új acélvázát, tavaly fejeztük be a Dévényújfalut Schlosshoffal összekötő kerékpár- és gyaloghíd tervét, 2012 szeptemberében történt a híd átadása. 1962-ben a diplomamunkám témája a pozsonyi Öreg híd újjáépítése volt. Korszerű acélgerenda hidat terveztem, most, ötven év után újra ennek a hídnak a rekonstrukcióján (is) dolgozom. Itt túlszárnyaltuk azokat a japánokat, akik a világ legnagyobb hídját, az Akashi Kaikyo-t 28 éves előkészítő munka után építették meg. Én szeretnék még 2015-ben átsétálni az új Öreg hídon a ligetfalui Duna-partra.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .