Dr. Bordás Sándor, PhD.: Történelmi emlékek feldolgozása a lakossági paradigma szerepében

Rossz a hangulat ma Magyarországon, rosszak a mentálhigiénés állapotok, Kopp Mária kutatásai az anómiás állapot előretöréséről szólnak. A társadalmi normák, közös erkölcsi elvek meggyengülése, a közös jövőkép, a társadalmi szolidaritás hiánya vált jellemzővé. Ez a lelkiállapot állandó bizonytalanságot, „tanult tehetetlenséget”, krónikus stressz állapotot eredményez. A hosszú távú tervezés lehetősége, az egységes világkép alapvető emberi igény, és ennek hiánya a legfontosabb kockázati tényező a mai magyar társadalomban. A tervezés hiánya különösen a férfiak idő előtti egészségromlásának és halálozásának áll a hátterében, ami különösen súlyos problémát jelent a társadalom esélytelen, leszakadó rétegeiben.

A fogyasztói értékrend előretörését látjuk, mely az anómiás állapot kialakulásának kedvez. A már említett Kopp Mária 2002–2006-os vizsgálatai azt mutatták, hogy 4 év alatt az anómia 70%-kal emelkedett (az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme terveket szőni). A megkérdezettek 70%-a azt válaszolta, hogy a legbiztosabb nem bízni senkiben, a társadalmi tőke (a bizalmi rendszer) erodálódik. A depresszió növekedett – az öngyilkosságba menekülés bár csökkent (jelenleg a 7. helyen vagyunk a világon), ugyanakkor növekedett a máj cirrhosis, az alkoholizmus, amit egy lassú öngyilkossági formának is felfoghatunk.

Öngyilkos nép-e a magyar? Vagy a történelem alakított ilyenné bennünket az átélt kríziseknek köszönhetően?

Kézdi Balázs A negatív kód – Kultúra és öngyilkosság (1995) című munkájában abból indult ki, hogy a krízis kommunikációja egyben a kommunikáció krízise is, és mivel lehetetlen nem kommunikálni egy adott kulturális kontextusban, fellelhetők az öngyilkosság diskurzusának karakterisztikus nyelvi és szemantikai vonásai. Adottnak vette azt is, hogy a nyelv a kultúra viszonylag konstans reprezentációja, valamint azt, hogy a nyelv a kultúra formája, a kultúra a nyelv tartalma. A következő hipotézisekből indult ki: „…ahhoz, hogy az egyént közvetlenül fenyegető öndestrukció kommunikatív jelei fel nem ismertek maradjanak, a következő három feltétel egyikének teljesülnie kell:

1. Az üzenet kódja kulturálisan ismeretlen.

2. A kódolt üzenet megfelelő eszközök híján nem megfejthető.

3. Nincs lehetőség információátvitelre az üzenet forrása (feladó) és a címzett (vevő) között.

Ad 1. Pszicholingvisztikai és pszichoterápiás kutatások egyértelműen tisztázták, hogy:

– A gondolkodás és a viselkedés általános mintázatai összefüggésben vannak a beszéd stílusával.

– Stresszhelyzetben (pl. krízisben) a beszélők olyan nyelvi változókkal operálnak, melyek tükrözik az egyéni »coping«, illetve elhárító mechanizmusokat.

– Egy-egy személyre jellemző beszédstílus csak nehezen változik, s mintegy tükrözi pl. a pszichoterápiás folyamat hatékonyságát.

– Azok között, akik lelki folyamataik sajátosságait illetően azonosak, hasonló izomorfia mutatható ki a nyelv használatának »habitusában« is.

A verbális kód kulturális hiánya, mint hipotézis, tehát elvethető.

Ad 2. ’A megfelelő eszközök hiánya’ szintén elvethető az információelmélet, kommunikációelmélet, kulturális antropológia, pszichiátria, pszichológia, pszicholingvisztika, pszichoterápia, rendszerelmélet, szociológia stb. mint diszciplínák létezése alapján. Viszont szükséges – éppen e létezés alapján – az öngyilkosság veszélyeztetettsége szempontjából releváns kódok és kódolási mintázatok felismerése, erre alkalmas perceptuális séma tervezése és tanulása, új támpontok strukturálása révén.

Ad 3. Az emberi létezés egyik princípiuma, hogy »lehetetlen nem kommunikálni«, s mivel ez csak a jelekhez adekvát csatornákon keresztül lehetséges, a kommunikáció léte azonos a csatornák meglétével. Ebből következik, hogy a szuicid veszélyeztetettségre vonatkozó információk átvitelét ez a hiány nem gátolhatja, ha a jel mégsem jár jelentéstulajdonítási aktivitással (felismeréssel, megértéssel), akkor ez a csatornák belső vagy/és külső »zajának« köszönhető csak. A külső zaj forrása ugyan lehet természeti vagy technikai jellegű, azonban ez ritka. E zajnak elsősorban az adott kultúra adja a hátteret az öngyilkossággal kapcsolatos diskurzus vonatkozó problémái miatt.

A releváns információk átvitele szempontjából azonban sokkal fontosabbnak tűnik a feladó és a vevő belső zaja. A feladó zaja az 1. pontban foglaltakkal, a vevő zaja pedig a 2. pontban foglaltakkal van lényegi összefüggésben.”

Kézdi később így folytatja: „A szuicid hívók beszédmódját a tagadó grammatika uralja, emellett a veszteségekre, a megszűnésre utaló általános, ill. konkrét tartalom, s természetesen az esetek többségében megjelenik a direkt szuicid fantáziálás is. Nagyon fontos, hogy a tagadó grammatika akkor is végig jelen van ezekben a megnyilvánulásokban, amikor a szuicidalitásra vonatkozó szemantika még utalás formájában sem fedezhető fel – a beszélgetések bevezető fázisában. A továbbiakban ezt a kapott faktort mint jelet s mint kódot is értelmezem, és úgy nevezem meg: negatív kód. A negatív kód mint nyelvi jelenség a magyar öngyilkos beszédmódban egyben a magyar kultúra jele is, egy olyan jel, amely a mindennapi beszédesemények során vagy olyan sajátos beszédaktusokban, mint amilyen a ’cry for help’ jellegű megnyilatkozás – az önpusztítás kódja. Ez, mint jelkollekció, egyszerre reprezentál egy világképet s lehet ugyanakkor a személyiségdinamika nyelvi jele.”

Kézdi a negatív kód cselekvés szintjén történő megjelenésére Austin J. L. (1990) beszédaktus-elméletét hívja segítségül, aki úgy tartja, hogy a verbális kommunikáció nem csupán a cselekvés irányítója, hanem maga ez a megnyilvánulás is cselekvés. Egy-egy megnyilatkozásban elhatároljuk egymástól azt, hogy valaki valamit tesz, cselekszik abban, amit mond, miközben mondja. A megnyilatkozásoknak ezt a két formáját lokuciónak, illetve illokuciónak nevezik. A lokució terminust egy nyelvtanilag értelmezhető hangsorra, illetve annak kimondására vonatkoztatjuk, az illokució terminus pedig egy nyelvtanilag értelmezhető hangsornak valamilyen cselekvési, azaz illokuciós erővel való kimondására utal, vagyis arra az aspektusra, amelyet egy nyelvtanilag értelmezhető hangsor kimondásában hajtunk végre. Minden verbális cselekvés tehát lokució és illokució egyszerre.

Niklas Luhmann a kód mellet feltételez egy programot, amely alapján a szelekció is történik. Karácsony András (2000) erről a következőket írja: „Amikor azt mondjuk, hogy egy társadalmi rendszer egy meghatározott kód alapján dolgozza fel a valóság eseményeit, akkor azokra a rendszerhatárokra utalunk, melyen belül egy-egy rendszer képes rezonálni a környezeti eseményekre. A kód mellett a rendszer másik jellemzője a program, mely fogalommal Luhmann a rendszerek nyitottságára, változóképességére utal. Ugyanis a programtól függ, hogy minek alapján történik a szelekció.” Pl. az öngyilkosság témakörében gondolkodva tovább: tudjuk, hogy a protestánsok körében jóval gyakoribb az öngyilkosság, mint a katolikusok körében. Valószínű azért is, mert a katolikusok „programjában” benne van, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűnnek számít, míg a protestánsoknál ez nincs így megfogalmazva, tehát a katolikusoknál jelen levő program szelektál, és az öngyilkosság cselekvésbe történő átfordulása ritkábban jön létre.

Feltehetjük a kérdést, hogy honnan jön ez a rossz közérzet, a depresszió, a negatív kód Magyarországon?

 A valószínű válasz: a történelmi múltunkban elszenvedett veszteségek, traumák nem feldolgozásából származik. A nem befejezett gyászmunka állhat a háttérben.

A gyász egy ideillő kifejezése a Bibliából: „Dávid pedig felmené az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment, és az egész nép, mely vele volt, kiki beborította fejét, és mentökben sírának”. „Akkor megragadá Dávid a maga ruháit és megszaggatá, úgyszintén a többi emberek is, kik ő vele valának. És nagy zokogással sírának és böjtölének mind estvéig”.

Veszteségeink érzelmi feldolgozására, a gyászra, a gyászmunkára egyéni szinten a társadalmak, a kultúrák többnyire berendezkedtek, ebben a vallásoknak, az egyházaknak óriási szerep jutott. A gyász külső jegyei a Biblia leírása alapján: sírás, siratás, a ruha megszaggatása, zsákruha viselése, a haj lenyírása, mezítláb járás, hamu szórása a fejre, böjt, földön ülés hét napon át stb.

„A veszteségre adott reakciót számos tényező határozza meg: az elhunyttal való kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, neme, alapszemélyisége, előzetes életeseményei (elsősorban a korábbi veszteségek), előzetes betegségei (különösen a depresszió), aktuális pszichés státus (esetleg egyidejű krízishelyzetek), kulturális környezete, vallásossága, szociális kapcsolatrendszere. Ebből adódóan a gyász mindig egyéni.” – írja Pilling J. (2003). Teljesen egyetérthetünk ezzel a kijelentéssel, viszont azt is tudjuk, hogy a gyászban megjelenő pszichés folyamatok egyénileg megfogható változásait nagyon nehezen tudjuk meghatározni. Gondoljunk csak a jellemzően kollektivista társadalmakra, és feltehetjük a kérdést, hogy ott a gyász lefolyása mennyire egyéni, illetve mennyire kollektív? Vegyük például a szerb kultúrát. Ha igaza van Vamik Volkannak (2002) abban, hogy a Jugoszláv polgárháború mögött a szerbek 600 évvel korábban elszenvedett rigómezei vesztesége húzódik meg, akkor feltételezhetjük azt is, hogy a kollektív gyász nem fejeződött be, tehát komplikált gyászról beszélhetünk. A kultúra által „választott traumák” valószínűleg fenntartják a gyászt, nem engedik feldolgozni, és a gyászmunka nem fejeződhet be. Ezt a gondolatmenetet folytatva: a gyász csak a reváns vagy a bosszú eljövetelével oldódna, ami nem biztos, hogy bekövetkezik, sőt a kultúra megsemmisüléséhez is vezethet. További hipotetikus kérdés, hogy ha Szlovákiára is inkább a kollektivizmus a jellemző, akkor a magyarok által a szlovákoknak 1861-től 1918-ig okozott veszteségek mögött a nem feldolgozott kollektív gyász húzódik-e meg, melynek revánsát a 2006-os szlovákiai parlamenti választások kapcsán is láthattunk? Vagy valami másról van szó, melyre még nem tudjuk a választ, és csak sejtéseink lehetnek.

Egyéni szinten a normál gyászt több kutató szakaszokra osztja, és szinte mindenütt megtalálható a sokk, a veszteség tudatosulása és a felépülés. Horowitz (1993) a normál gyász szakaszait így osztja fel: sokk, elutasítás, elárasztás, átdolgozás, lezárás; Kast (2000) viszont az alábbi szakaszokat tartja fontosnak: elzárkózás a tudomásulvétel elől, az érzelmek feltörése, a keresés, a megtalálás és az elválás stádiuma, új viszony saját magunkkal és a világgal (Pilling, 2003). Tehát normál gyász esetén a veszteség feldolgozása megtörténik, és helyreáll egy új egyensúly a világgal.

Komplikált gyász esetén a fent vázolt folyamat nem zajlik le, hanem különböző jegyek vagy tünetek formájában továbbra is megfigyelhető. Ilyen tünetekkel találkozhatunk: nagyfokú izoláció, hosszan tartó depresszió, apátia, ismétlődő és tartósan fennálló öngyilkossági fantáziák, pszichoszomatikus vagy pszichiátriai betegségek, a fájdalom kifejezésének tartósan fennálló elhárítása, túlzott és tartós aktivitás, hirtelen karakterváltozás, gyorsan feltámadó vad ellenségesség egyes személyekkel kapcsolatban, a gyász tüneteinek tartósan fennálló túlzott mélysége stb. (Pilling, 2003)

A józan ész azt mondaná, hogy pár száz év elteltével képtelenség egy nemzet, egy kultúra veszteségének a nem feldolgozott gyászát megtalálni az utódokban, és mégis, gondoljunk csak a szerbek vagy a szlovákok horizontális kommunikációs rendszerére, amely valójában izoláció (Bordás, 2009). Vagy az erdélyi magyarok szegregációjára (amit önkéntes izolációnak is felfoghatunk), amely az erdélyi magyarok és románok egyik legnagyobb konfliktusa (In. Csepeli Gy. – Örkény A. – Székely M.: Jelentés a Tündérkertből, 1998), hiszen a trianoni döntést, valószínű, az erdélyi magyarok dolgozták fel legkevésbé.

Azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a kollektív emlékezetben a nem feldolgozott gyász, érzelmi súlyánál fogva, olyan tartalmakat mobilizál, melyek a reváns, a bosszú szolgálatában állnak.

Luhmann megfogalmazását tartjuk fontosnak, mely szerint „a béke már nem az emberi együttélés természeti tökéletessége, hanem az állami rend eredménye” (Karácsony, 2000), abból kifolyólag, hogy a mindenkori politikai elitnek erkölcsi kötelessége a társadalom és a társadalomban lévő különböző kultúrák kollektív veszteségei következtében kialakult gyász feldolgozásának a segítése, a harmonikus együttélés érdekében. A társadalmakban a spontán kialakult „választott traumák” vagy „választott dicsőségek” megválasztása komoly szociálpszichológiai kutatást tenne szükségessé a nemzeti örömünnepek vagy vezeklések helyes meghatározására, különösen az új demokráciákban.

De nézzük közelebbről a gyász lefolyását, amely kultúránként eltérő, de a szakemberek megegyeznek annak különböző fázisaiban.

Normál gyász esetén 3 fázisról beszélnek:

1. fázis a sokk: dermedtség, sírás, torokszorítás érzése, sóhajtozás, hasi üresség érzése, valótlanság érzete, tagadás, valótlan tartalmú fantáziák;

2. fázis: elmélyülés az elhunyttal kapcsolatos érzésekben: düh, lehangoltság, álmatlanság, testsúlycsökkenés, erőtlenség, kimerültség, bűntudat, az elhunyttal kapcsolatos álmok, gondolatok, örömre való képtelenség;

3. fázis: újraszerveződés: a múltból már szép emlékekre is tud gondolni, az érdeklődés visszanyerése, új kapcsolatok kialakítása.

Komplikált vagy kóros gyász esetén:

 1. intrúzió (egyes gondolatok, érzések tolakodó jelenléte – ezek kontrollálhatatlansága), a distressz jegyeinek megléte – a veszteséggel kapcsolatos érzések uralják a gondolkodást, és intenzitásuk nem csökken. Illúziók (pl. Nagy-Magyarország illúziója a magyar kultúrában) vagy pszeudohallucinációk.

2. tagadása veszteséggel kapcsolatos gondolatoktól, a veszteségről történő beszélgetéstől és a veszteségre emlékeztető tevékenységtől való túlzott tartózkodás vagy teljes elzárkózás. Trianon tagadása a mai napig, a kései szembenézés 1956 történéseivel, hogy csak az utóbbi nagy sérelmeinket említsem. A politikai vezetések bezárták, befalazták a veszteségeink feldolgozásának útját.

3. az adaptáció zavara, depresszió major. Képtelenség a munkára és a felelősséggel járó feladatokra. Az új kapcsolatok kialakítása gátolt – bizalmatlanság (Kopp Mária kutatásai mind ide vágnak). Öngyilkosság – major depresszió.

Kollektivista, individualista kultúra és a gyász

A kultúrantropológiai és pszichológiai megfigyelések szerint a legtöbb ipari társadalomban a családok általában inkább individualista jelegűek, míg a kevésbé vagy egyáltalán nem iparosodott társadalmakban a családi szocializáció inkább kommunalisztikus családi elrendeződéshez kötődik.

Azokban a kultúrákban, melyeket az individualizmus magas foka jellemez, fontos, hogy az egyén képes legyen a személyiségében rejlő különböző lehetőségeket megvalósítani. Ehhez számottevő kezdeményezőkészséggel kell rendelkeznie, valamint akaraterővel is, hogy képes legyen akár vitatott ügyekben is kiállni a maga igazáért. Majd cselekedeteiben tudnia kell magát függetleníteni azoktól a különféle csoportoktól, amelyeknek különben tagja, hiszen ezek a csoportok, amellett, hogy jelentős támaszt nyújthatnak, komoly korlátozásokat is jelentenek számára.

Azokban a kultúrákban viszont, melyek kollektivista jellegűek, az egyén alárendelődik annak a csoportnak, amelyhez elsődlegesen tartozik. Számos ilyen csoport van, bár ezek más-más súllyal rendelkeznek. A legfontosabb három csoport minden kultúrában általában a kiterjedt család, a szomszédság, valamint az a közösség vagy társadalmi szervezet, melynek keretében az egyén munkáját végzi és éli a napi életét. Ez a három csoport együttesen és meglehetősen komplex módon határozza meg az egyén társadalmi helyzetét (Rosengren, 2004).

A szlávok (szerbek) inkább a kollektivista kultúrához állnak közelebb, ahol a veszteség (a gyász feldolgozása) is kollektívebb formában zajlik, és a kultúra agressziókezelési technikájától függ annak feldolgozása. Ahogy fentebb írtuk, Vamik Volkan (2002) amerikai pszichológus úgy látja, hogy a Jugoszláv polgárháború kitörésének egyik legfontosabb oka a szerbek 600 évvel korábban bekövetkezett traumájára adott válasz, reváns Rigómező elvesztéséért. A szerbek úgy tartják, hogy a Koszovóban élő albán lakosság a 600 évvel korábban Koszovót megszerző törökök leszármazottai, ezért vettek revánsot – ha úgy tetszik, az akkori veszteség, a szerb kultúra szempontjából nem került feldolgozásra, tehát elhúzódó vagy kóros gyásszal állunk szemben, amely a kultúra kommunikációjában, emlékezetében mindvégig megvolt (Halbwachs, 2000). Azt írja: „Amikor azt mondjuk, hogy az egyén a csoportemlékezetre támaszkodik, ezt úgy kell érteni, hogy ez nem követeli meg a csoport egy vagy több tagjának tényleges jelenlétét. Valóban, akkor is a társadalom hatása alatt maradok, ha eltávolodom tőle: elegendő, hogy magammal vigyem elmémben mindazt, ami lehetővé teszi számomra, hogy belehelyezkedjem tagjai szemszögébe (…) és a csoport közepén érezzem magam” (Halbwachs, 2000). E megfogalmazás szerint a történelemnél több, személyesebb vagy legalábbis más az emlékezet. A kollektíva aktuális társadalmi kontextusban képes emlékezni, és a külvilág segítségével rekonstruálja a történelem releváns mozzanatait, ezért az emlékezés valóban kollektív, nem individuális tevékenység. Vita tárgya azonban a történelem és az emlékezet viszonya. Valójában Halbwachs is arra az álláspontra jut, hogy míg a történelem az igazságra, a tárgyilagosságra törekszik, az emlékezetre természetéből fakadóan ennek ellenkezője igaz. A történelem a teljességre törekszik ugyan, viszont valószínűleg végletesen unalmas, csak keveseket érdekel, ellentétben az emlékezettel. Halbwachs megkülönbözteti az önéletrajzi emlékeket, amelyeket saját emlékezetünkben őrzünk, a történelmi emlékezettől, amely írott szövegek révén marad fenn. Ez utóbbi már nem része személyes életünknek, az előbbi viszont alakítja identitásunkat. Abban a pillanatban, amikor emlékezetünk kiürül, a kiesett, személyes események láncolata a történelem részévé válik. A történelmi emlékezet azonban lehet organikus és holt. A társadalom kollektív emlékezetében fennmaradt események az úgynevezett organikus emlékezetben továbbra is a mindennapok részét képezhetik. Ha a kollektív emlékezet nem tölti meg élettel a személyes emlékeket, ezek az emlékek holttá válnak, és írott formában, társadalmi reflexióként maradnak fenn. Társadalmi reflexiók a megemlékezések, nemzeti ünnepek, nyilvános diskurzusok tartoznak, de ide sorolhatók olyan történések is, melyeket a kultúra hosszú távon képes a hétköznapi életben fenntartani. Az organikus emlékezet révén válhatnak a kollektív, egykor személyesen átélt emlékek a közéleti kommunikáció legitimáló elemeivé. A nemzet által megélt események, ellentétben a szervetlen, kissé unalmas történelemmel, szenvedélyes értelmezési lehetőséget kínálnak, ráadásul hivatkozott alapértékekre épülnek, amelyek kívül esnek a politika relativizmusán.

Halbwachs gondolatmenetében a történelmi múlt egyfajta birtoklása a politika formális szervezeteinek önazonosságához is hozzájárul. Az aktív múlt identitásképző, és nem csak az individuum, hanem bármely kollektíva számára is az. Továbbá megfogalmazza, hogy a közös emlékek a társadalmi differenciálódás számára alkalmas kiindulópontok, ez pedig a versengő politikai pártok elkülönülésének alapja.

A szerb kultúra az agressziót inkább kifele vetíti (agresszív kód), és kollektivizmusa miatt könnyebb volt a kóros gyász levezetésére kirobbantani a polgárháborút, a magyar kultúra, viszont erősen individualista, ezért nehezebb megtalálni az elhúzódó gyász megoldásának módját, nem beszélve az agresszió befele vetítésének szocializációs hátteréről, a negatív kódról.

Úgy gondoljuk azonban, mégis vannak lehetőségek, melyekkel rendezni lehetne a magyar kultúra jelenlegi állapotát. Elképzeléseink szerint az alábbi területeken kellene hatékonyabb tevékenységet kifejteni:

1. Szociálpszichológiai terület. Egyik ilyen lehetőség az elhúzódó gyász feldolgozására a nemzeti dicsőség és nemzeti vezeklés napjainak megtalálása a magyar kultúrára vonatkozóan. Nemzeti érdek lenne a történelemtudomány és a szociálpszichológia tudomány összefogása ahhoz, hogy a kultúrában feldolgozásra kerüljön a korábban elszenvedett traumák elhúzódó gyászreakciója, melybe a mindenkori politikai elitet is be kellene vonni, és a pártoknak meg kellene egyezni az alapdolgokban. A mindenkori magyarországi politikai elit nem szemlélheti közömbösen az ország rossz közhangulatát, mely csak részben fakad a gazdasági helyzetből, nagyobb részt nem feldolgozott traumáinkból ered. Ha a trianoni békeszerződésre gondolunk, a döntést megelőzően, ott is egy óriási közömbösséggel találkozunk a politikai elit részéről, pl. ha a gazdasági dolgokra gondolunk, nem vették figyelembe (lenézésből, az arisztokratikus gondolkodásból vagy hanyagságból fakadóan?) a cseh és a szlovák bankok gazdasági térnyerését az ország területén, jóval a döntés előtt, mely, ha úgy tetszik, a trianoni döntés előkészítése volt.

2. Oktatási terület. Alapiskolai, középiskolai, felsőoktatási szinten bevezetni tantárgyakat, órákat a konfliktuselméletek, konfliktuskezelési technikák elsajátítására.

3. Pszichológiai terület. Minél több önismereti, kommunikációs, személyiségfejlesztő tréninget kell szervezni egyetemi és véleményformáló személyek számára.

 

Irodalom

 1. Austin J. L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

2. BORDÁS S.: Az agresszív kód. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, 2009.

3. Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: Jelentés a Tündérkertből. Romániai magyarok és románok nemzeti identitásmintái Erdélyben. In: Társadalmi riport 1988. Szerk.: Kolosi – Tóth – Vukovich, TÁRKI, Budapest, 1998.

4. Halbwachs M.: A kollektív emlékezet és az idő. In: Szociológiai Irányzatok a XX. század elején. Budapest, 2000.

5. Karácsony A.: A politika kommunikációelméleti megközelítése Niklas Luhmann munkásságában. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete). Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2000.

6. Kézdi B.: A negatív kód (Kultúra és öngyilkosság). Pannónia Könyvek, 1995.

7. KOPP M. – KOVÁCS M. E.: A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2006.

8. Pilling J. (szerk.): Gyász. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2003.

9. Volkan V. D.: Ha ellenségek beszélnek: az arab–izraeli tárgyalások pszichoanalitikus megfontolásai. In:


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .