Stirber Lajos: A Komáromi Magyar Gimnázium a zenére és zenével nevelés tükrében (a 20. század 50-es és 60-as éveiben)

A ma iskolája levetette régi intellektuális, humánus jellegét, és az élet számára készíti elő általános, politechnikai és szakműveltséggel a fiatalságot.”

 (Bertók Imre iskolaigazgató)

 A bencés gimnáziumban az 1944. március 31-én befejezett iskolai évet követően megszakadt a magyar nyelvű oktatás. 1945-ben vége lett ugyan a második világháborúnak, de Komáromot ismét Csehszlovákia kapta meg. Aki magyarnak vallotta magát, aki magyar létére nem „szlovakizált”, azt állampolgári jogaitól megfosztották, és hontalanná vált. A magyar gyermek nem tanulhatott anyanyelvén, magyar tannyelvű iskolát nem nyitottak.

Fordult azonban a történelem kereke és 1950. augusztus 31-én az Új Szóban az alábbi hirdetés jelent meg:

Új Szó-hirdetés

Új Szó-hirdetés

 Már „1950 nyarán kezdett terjedni a hír, hogy Komáromban megnyílik a magyar gimnázium. A hír hallatán sokan hitetlenkedtek, maga a szlovák gimnázium igazgatója is azt mondta augusztusban, hogy szó sincs róla, amíg ő itt van, ebben az épületben – a volt bencés gimnáziumban – magyar gimnázium nem lesz! Igaza volt, addig nem is lett. De Červenka ment, a magyar gimnázium jött. (…) A csoda megtörtént. A szélesre tárt kapukon özönlött a magyar fiatalság, és a lelkes fiatal pedagógusgárda megvalósította a lehetetlent: a semmiből teremtett iskolát. (…) Az iskola a volt bencés gimnázium jogutódjaként nemes hagyományokat örökölt: a tudományok művelését, a művészetek ápolását, a tudásszomjat és a tanulni akarást.” Az idézet a Selye János Gimnázium Komárom, Emlékkönyv 60. című kiadvány Iskolánk történetének első évtizedei című fejezetéből való, amelyhez a kiadvány összeállítója Fónad Ilona a következőket fűzte hozzá: „E fejezethez Horváth József a 2000-ben és 2005-ben megjelentetett Emlékkönyvekbe írt visszaemlékezései szolgáltak forrásul.” Horváth József és Godány Júlia, a Budapesten frissen végzett két tanár, 1950. szeptember nyolcadikán a tanárok közül elsőként jött az iskolába. Horváth József a komáromi bencés gimnáziumban érettségizett; ő tulajdonképpen hazajött. Majd évtizedeken át ő volt az iskola igazgatója.

Az intézmény első évtizedéből Évkönyvekre nem leltem, így most egy másik összefoglaló munkából idézek: Emlékkönyv 100, 1908–2008, Selye János Gimnázium. A kiadvány Az újrakezdés időszaka című fejezetben – a szerző neve nincs feltüntetve – találtam a következőket: „A tantárgyak sora érdekesen alakult. A (…) magyar nyelv, szlovák nyelv, matematika, fizika, biológia, testnevelés (…) mellett jelen van 1950/51-ben a latin nyelv és az esztétika mint kötelező, a reál osztályokban kötelező nyelv a francia. Humán és reál osztályokban egyaránt van orosz nyelv, rajz, zenei nevelés.” A visszaemlékezők szerint a zenei nevelést Mózsi Ferenc és Sarlós Józsefné tanították. ThDr. Erdélyi Géza, aki az 1953/54-es tanévben érettségizett, a Komáromi Öregdiák – a Gimnázium Baráti Körének hírlevele hasábjain komáromi diákéveire visszaemlékezve egyebek mellett ezt írta: „A maradék Magyarország számos híres iskolájából összesereglett sok száz diák (…) fölfedezte a páratlan lehetőséget: tovább gazdagítani, fejleszteni az iskola hagyományait, egymásba ötvözni Patak, Beregszász, Sátoraljaújhely, Debrecen, Kassa, Rimaszombat, Csurgó, Pozsony stb. szellemét, hozzáadva a sok tehetséges ifjú bontakozó lelki-szellemi kincseit, a Felvidék lelkiségét. Az írókat és irodalmárokat termő, többnyire református, erős hitű bodrogközi és ungi ifjak látásmódját, a gömöriek, borsiak, művészi hajlamát, a palócok kemény hűségét, a csallóköziek vitalitását, a tömegmagyarság megtestesítő erejét.”

Takács András, a jeles néptáncos és koreográfus, a szlovákiai magyar néptáncmozgalom elindítóinak egyike, a (rövid ideig) szintén komáromi gimnazista pedig így emlékezik: „Az 1950-es nyári iskolai szünet után bennünket már nem fogadott be Magyarország. (…) Én Miskolcon is általános gimnáziumba jártam, így Komáromba vettem az utamat. (…) A sok helyről összekerült diáksereg azonnal nagyon élénk mozgalmi életet kezdett. Én tánccsoportot szerveztem, az első magyart Szlovákiában; mivel szükség volt tanári pártfogóra, később vezetőre: Tomaschek Máriát nyertük meg. (…) igazában kultúrcsoport voltunk – nemcsak táncoltunk, szavaltunk, énekeltünk; később az éneklőcsoportnak és a saját zenekarnak Mózsi Ferenc tanár lett a vezetője.” (…) Már „1950. november végén, a gimnázium hivatalos megnyitása után jó műsorral, martosi viseletben, óriási sikerrel szerepelt a tánccsoport is. (…) »Felcsaptam művésznek«, elmentem táncosnak a Szlovák Állami Népművészeti Együttesbe. De a tánccsoporthoz (…) 1951–52-ben is visszajártam. Ekkor valósult meg a Martosi lakodalmas betanítása is, mellyel (…) a magyar csoport – járási és kerületi alkotói versenyt nyerve – eljutott a szlovákiai fordulóba Kassára is, ahol (…) a Trenčan táncegyüttessel megosztott nagydíjat nyert.”

„1952-ben a csoport eljutott a Pozsonyban – a Csemadok III. Országos Közgyűlése alkalmából – (…) megrendezett első országos méretű magyar népművészeti seregszemlére is. A siker akkora volt, hogy a vendégszereplést a nyár folyamán meg kellett ismételni. 1952. július 4-én a pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnázium énekkarával és a Csemadok helyi szervezete nagy létszámú vonószenekarával a pozsonyi várkert szabadtéri színpadán mintegy nyolcezer néző előtt közös műsor valósult meg. (…) a műsort Ág Tiborral együtt szerveztük. A komáromi gimnázium színeiben ekkor táncoltam utoljára.”

Méry Józsefné Tóth Margit neves néprajzosunk, a tánccsoport szólistáinak egyike így emlékszik vissza: „A »nagyok« érettségi után elmentek, így a tánccsoport újra bővült, főleg a pedagógiai iskola diákjai és az »újoncok« köréből. (…) Betanultuk a Csusszantóst és az Üveges táncot is, amelyekhez népes énekkar is tartozott, főleg a pedagógiai iskola növendékeiből. Így együtt a cigányzenekar kíséretével valóban nagyon hangulatos volt ebben az időben az iskola együttesének műsora. (…) Nem hagyhatom ki a kitűnően zongorázó Koncsol Lászlót, aki a zenét szolgáltatta a próbáinkon, de előfordult, hogy a fellépéseken is ő kísérte a tánccsoportot és a szólisták műsorát, főleg, ha kisebb faluban szerepeltünk.”

Hadd egészítsem ki a fentieket: az idézetben említett pedagógiai iskola a gimnázium épületében a második emeleten lévő óvónőképző volt, amely 1951-től tíz éven át működött Komáromban.

Hogy a tisztelt olvasó – az ifjabb nemzedék is – teljesebb képet kapjon az 50-es évek gimnáziumáról, gimnazistájáról, az iskola akkori zenei életéről, egy újabb visszaemlékezőtől, Jakabné Lelkes Ilonától, a lelkes néptáncosok egyikétől idézek: „Majd új divatot teremtettek az ún. Jampecek. Szűk csőnadrág, a zakó gallérja erősen hátracsúsztatva, hosszú haj. Nekünk tetszett. Bizonyos lázadásnak tartottuk a viselkedésüket, a viseletüket, tiltakozásul az »egyenlősítés«, az »egyenruhásítás« ellen. Mások voltak. Szerették a divatos zenét, és mindegyik nagyon jól táncolt.” A zenekari felállásból – gitár, 2 klarinét, szaxofon, hegedű, dob, trombita – ítélve az együttes bizonyára az akkor divatos dzsessz zenét művelte.

Ismét a visszaemlékező: „A gimnáziumnak csupán a VII. és VIII. osztályát járhattuk Komáromban, de ez a két év jelentette számunkra a fiatalságot: volt Mikulás-estünk, diákbálunk az aulában, szalagavatónk.”

Hamarosan új szelek kezdtek fújni: szovjet mintára kötelező lett a szocialista hazafiságra és a proletár internacionalizmusra való nevelés. 1954/55-től új tantárgyakat vezettek be: a logikát, pszichológiát, asztronómiát, a mértani rajzot; a felsőbb osztályokban pedig a katonai előképzést, továbbá Csehszlovákia és a Szovjetunió alkotmányát. Bizonyára ekkor szorult ki a tantárgyak közül a rajz és a zenei nevelés. Mikorra magam is az intézmény diákja lettem (1956), már a rajz és a zene nem volt a tantárgyaink között. Nem volt szükség érzelmi nevelésre, hiszen a világ két ellenséges táborra szakadt, aminek következtében bármikor kirobbanhatott volna egy újabb világháború. A tanügyön, a nevelési rendszeren fokozatosan eluralkodik az a technokrata szemléletmód, amelytől iskolai nevelési rendszerünk sajnos a mai napig képtelen szabadulni.

Az 1960/61-es tanévtől ismét az Évkönyvek nyújtanak betekintést az – 1953 szeptembere óta közös igazgatás alá tartozó – alap- és középiskola, a 11 éves iskola életébe. Az Évkönyv Bevezetőjében írja Bertók Imre igazgató: „A ma iskolája levetette régi intellektuális, humánus jellegét, és az élet számára készíti elő általános, politechnikai és szakműveltséggel a fiatalságot.” Vagyis, a művészetekre és a művészetekkel való nevelés az ún. kulturális tevékenységre: a politikai ünnepségekre, a szalagavatóra, a fenyőünnepre, a karneválra, a szórakoztató műsorokra, továbbá az ún. ifjúsági alkotóversenyekre: szavaló-, prózamondó-, táncversenyekre; a szakköri munkára korlátozódott. Szerencsére az intézménynek minden korszakában voltak olyan tanárai, pedagógus egyéniségei, akik felkarolták a tehetséges ifjakat: „Szeretnénk, ha tanulóink minél nagyobb részének esztétikai érzéke minél fejlettebb lenne…” – írta Oláh Imréné az 1963/64-es tanév Évkönyvében. A lelkes, rendszeres munkának lett eredménye. Például: a Földes Andrásné vezette tánccsoport eljutott Zselízre is, az országos táncünnepélyre, a Gáspár Tibor tanár úr által felkészített szavalók évtizedeken át az országos élmezőnyhöz tartoztak. A Komáromi Öregdiák hírlevél 2011. szeptemberi számában F. Kovács Piroska, az iskola volt tanára Legszebb emlékeim városa című írásában így emlékezett erre az időszakra: „Nagyon szerettem tanítani, tanítványaim körében lenni; készülni a szalagavatókra, a ballagásra, Gáspár Tibor árnyékában felkészíteni a szavalóinkat, vezetni a tánccsoportot és érezni, hogy tanítványaim szeretnek.” A zene művelése kiváltképpen a zeneiskolát végzett diákok általi „zenekarozásban” nyilvánult meg.

Az 1965/66-os tanév Évkönyvében Gáspár Tibor Iskolánk kulturális életéről címmel egyebek mellett így ír: „Ahogy múltak a napok, hetek, úgy tanítványaink szemében is lassan visszatért a remény fénye. (…) Ekkor született meg az a gondolat, hogy kultúrcsoportunk készüljön fel egy egész estét betöltő műsorral, amellyel aztán sorba látogatnánk az árvíztől meggyötört csallóközi falvakat.” (…) Nemcsak táncot, humort és dalt vittek, hanem elvitték iskolánk üzenetét is: hitet és reményt az újjáépítéshez. A kultúrcsoportban éveken át tevékenykedőktől így köszönt el Gáspár tanár úr: „…még egyszer megköszönjük Harsányi Gizinek, Szabados Zsuzsának, Kómár Gizinek, Jászai Marinak, Nagy Gézának, Kerekes Andrásnak, Farkas Bélának, Sztrecskó Rudinak, Pintér Lajosnak és a többi távozó szereplőnek azt a lelkes munkát, amelyet a magyar kultúra fejlesztése érdekében végeztek.”

Az 1967/68-as tanév krónikása, Oláh Imréné írta: „Ez év tavaszán azért néz csillogó szemmel jövője felé pedagógus és diák egyaránt, mert az új tavasztól a sok korcs hajtás lebotolását reméli.” Majd így folytatja: „Nekünk, pedagógusoknak az oktatás mellett legfontosabb teendőnk kipuhatolni a tanulók érdeklődési körét és azt a lehető legsokoldalúbban kifejleszteni. Az a tény, hogy osztályaink humán és reál tagozatra vannak osztva, szintén ezt a célt hivatott szolgálni.” Mint azt Goda Évának az iskola kulturális életéről szóló írása sugallja, „a sok korcshajtás lebotolása” nem igazán valósult meg, a két tagozatra való osztás sem lett igazán hatékony. Idézem: „A legnagyobb gondot számunkra az okozta, hogy már évek óta nincsen iskolai zenekarunk, amely (…) a tervezett egész estét betöltő műsorhoz feltétlenül szükséges volna. Számos tanulónk végzett zeneiskolát, (…) de mivel ott klasszikus zenét tanulnak, nincs kellő gyakorlatuk népzenei számok előadásához (…). Ezért a következő évben elsőrendű feladatunk a zenekar létrehozása lesz.”

A gondok ellenére sem maradtak el az újabb kezdeményezések: „Ebben a tanévben tanuló ifjúságunk a kiállítások, színelőadások és hangversenyek egész sorát tekintette meg. A szépművészeteket és a zenét nem szeretheti az, aki nem ismeri. Az ifjúságot vezetni kell, hogy megismerje az örök szépet” – olvashatjuk Oláh Imréné (egyébként matematika-fizika tanár) Az 1968/69-es Tanév Krónikája című írásában. Az a katasztrófa, hogy iskolapolitikusaink „erre a szintre” mindmáig nem jutottak fel! Ugyancsak a krónikás adja nagy örömmel hírül, hogy az elsősök és másodikosok „Dobai János kolléga vezetésével bemutatták Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai című színdarabját.” Az 1969/70-es Évkönyvben, az iskola kulturális életéről szóló összefoglalójában írja Goda Éva tanárnő: „Iskolánk újjávarázsolt, nagy színpaddal rendelkező aulájában délutánonként egymást váltották a gyakorolni vágyó csoportok. Az aula kivilágított ablakain át néha késő estig kihallatszott a harmonikaszó, ének, a táncos lábak kopogása vagy az irodalmi színpadosaink szavalása.”

[gallery ids="982,981,980,979,978,977,976,975,974"]


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .