Bohuniczký Dömény Andrea: A jó pedagógus képlete

Tanulságos történet arról, miként kapcsolódnak egymáshoz Don Bosco, az integráció, a történelem és az ideális gyermekkép, az alternatív pedagógia és a minőséges iskolaügy.

 

Ahogyan a korok, évszázadok, politikai rendszerek s a vallás, vagy éppen a kierőszakolt vallástalanság változtak, úgy alakult át időről időre a társadalom aktuális világképe, mely többek közt a nevelés, illetve az oktatás mibenlétét, valamint a jó tanító és a jó gyermek meghatározását is érintette.

Napjainkban egyre inkább előtérbe kerülnek az alternatív pedagógiai módszerek s az alternatív iskolák, ahol a gyermek és az ő szükségletei állnak a középpontban. Azonban egyáltalán nem volt ez mindig így. A 4. században élt Szent Jeromos egyházatya például a gyerekeket kifejezetten ellenszenves lénynek tartotta. A 16. század filozófusa, Michel Eyquem de Montaigne szintén úgy vélte, hogy a gyermeknek nincs értéke, hiszen nem rendelkezik olyan lelki megnyilvánulásokkal, amelyek miatt szerethető lenne, valójában csak egy köztes lény állat és ember közt.

A patriarchális társadalomban az számított a kor ideáljának megfelelő gyermeknek, aki mindenben alárendelte magát szülei akaratának, jó szülőnek és nevelőnek pedig az, aki rendszeresen bántalmazta, megalázta s félelemben tartotta a rábízott vagy saját gyermeket. A gyermekek bántalmazása magától értetődő dolog volt, s még Petrarca vagy Pestalozzi is azon a véleményen volt, hogy a mértékletes verés csak hasznára válik a gyermeknek. Ha pedig most azt hisszük, hogy a 21. században végre elértük azt a fejlettségi szintet, amikor már a modern pszichológia, szociológia és pedagógia segítségével képesek vagyunk úgy tekinteni a gyermekre, mint önálló egyéniségre, akinek ugyanolyan jogai vannak, mint a felnőtteknek, akkor bizony tévedünk.

Nem szükséges elmaradott afrikai törzsekben élő rítusokra, a Közel-Keleten uralkodó nőellenes kultuszra, a szegény országok koldulásra és bűnözésre kényszerített gyerekeire gondolnunk. Elég csupán, ha körülnézünk a környezetünkben, és láthatjuk, milyen a társadalom hozzáállása a valamilyen fogyatékkal élő emberekhez. Mára persze egészen megváltozott a róluk alkotott kép, s az orvostan és a technika fejlődésével az oktatásukban is hihetetlen eredményeket vagyunk képesek elérni, mégis észlelhető az irányukba az egészséges emberek részéről bizonyos kettős érzés. Egyrészt sajnálják őket, másrészt viszont nem tudnak (nem akarnak) mit kezdeni a másságukkal.

Nem volt ez másképp a régi korokban sem. Spártában csak az erős és egészséges csecsemők maradhattak életben, azonban az ő életük is csupán az örökös harcról, nevelésük pedig az egyéniség teljes elfojtásáról szólt. Ezzel szöges ellentétben állt a görögországi kalokagathia, a szép és jó egységének elve, melyben a nevelésnek a testet és lelket a lehető legszebbé kell tennie. A fogyatékkal, esetleg pszichés problémákkal élő egyének természetesen ebbe sem „fértek bele”. A társadalom perifériáján éltek, lenézték őket, vagy épp rabszolgasorba kényszerültek, mindenki számára undorító, nem is emberi lényként bántak velük. Az egyház egyenesen démonnak, az ördög teremtményének titulálta őket. Nemhogy nevelésükkel, de alapvető szükségleteik kielégítésével sem törődött senki. Sőt, akadtak olyan nézetek, melyek szerint a különféle lelki betegségben szenvedőket veréssel és mindenféle kínzásokkal ki lehet „gyógyítani”. Egyszóval, van miből okulnia a jelen emberének, pedagógusainak.

Az ENSZ Gyermekek jogairól szóló egyezménye egyebek közt kimondja, hogy minden gyermek egyenlő, és minden gyermeknek joga van a szeretethez és a gondoskodáshoz, joga van tanulni és iskolába járni, tilos bántalmazni és erőszaknak kitenni őt. A fogyatékkal élő gyermekekről fokozottan kell gondoskodni, hogy ne lehessen velük szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmazni. Ez azért is fontos kitétel, mert sokáig maga a gyógypedagógia is azt tartotta, hogy a halmozottan sérült és súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeket egyáltalán nem lehet nevelni, fejleszteni, így az oktatási intézményeket nem látogatták, és otthoni oktatásukat sem biztosították be.

Marcus Fabius Quintilianus az első fizetéses római tanár volt, aki vallotta, minden gyermek alkalmas a tanulásra, s aki határozottan fellépett a testi fenyítés ellen. Szerinte a tanítónak feltétlenül meg kell figyelnie a gyermekek veleszületett sajátosságait, hogy majd ezekhez tudja szabni alkalmazott módszereit. Az iskolai oktatást játékos segédeszközökkel tette élményszerűvé. Ekkor még csak az 1. századot írtuk, s Quintilianus már akkor azt tartotta helyesnek, amit csupán a mai kor alternatív pedagógiája fedezett fel nekünk: a személyiség egyedi attribútumaira épülő oktatást.

John Locke filozófus és pedagógiai gondolkodó szintúgy elítélte a testi bántalmazást, legegyszerűbb és leghatásosabb nevelési módszernek pedig a személyes példaadást tartotta: „Mi sem hat olyan szépen, lassan, oly bensőségesen az ember szívére, mint a példa”. Ő volt, aki megfogalmazta a tabula rasa, azaz tiszta lap elméletét, mely szerint a lélek születésekor tiszta laphoz hasonlatos, amelyre a nevelés azt ír rá, amit akar. Locke, mint orvos javasolta azt a fajta differenciál diagnosztikát, mely a mentális fogyatékosságot volt hivatott megkülönböztetni más lelki betegségektől. (Mellesleg Johannes Amos Comenius is utalást tesz a Didactica Magnában a mentálisan sérült gyermekek nevelésének szükségességére.)

Locke nézetei tehát több szempontból is érdekesek számunkra. Mert hogyan is lehetne egy pedagógus viselkedése példaértékű, ha az alacsony fizetés, az egyre kezelhetetlenebb gyerekek, a morális és társadalmi elismerés hiánya érdektelenné, frusztrálttá teszi őt? S vajon arra a bizonyos „tabula rasára” mindig a lehető legmegfelelőbbet írja? S ha már itt tartunk: egyáltalán, mi is az, ami egy gyereknek a legjobb – és az talán ugyanúgy megfelel minden gyereknek ebben a maximális individualizmust hirdető korban? Mindenesetre a jó pedagógus képlete egyre bonyolultabbnak tűnik.

A gyermekről vallott nézetek a „pedagógia századának” is nevezett XVIII. században változtak meg gyökeresen. Ez idő tájt Franciaországban szinte minden író és filozófus foglalkozott pedagógiai kérdésekkel, így Jean Jacques Rousseau is. Nemcsak hogy felismerte az ember életében a gyerekkor fontosságát, hanem egyenesen azt állította, a gyermek nem tökéletlenebb lény a felnőttnél, csak másfajta. A gyermekkort értékesnek és szükségesnek tartotta, a gyermeket pedig eredendően jónak. Mint írta: „az emberben tehát az embert kell tekinteni, a gyermekben a gyermeket”, vagyis ismét az életkori sajátosságokkal összefüggő nevelés került előtérbe. Ez merőben más megközelítés volt, mint az évszázadokkal azelőtti, amikor a gyermeket még állatnak tartották, vagy később, mikor „kis felnőttként” kezelték, hiszen a gyerekkort alantas, alsóbbrendű, haszontalan időszaknak vélték.

Rousseau e gyermekfelfogására vezethetők vissza a reformpedagógia alapjai. Azonban a legnagyobb hatást a reformpedagógia kibontakozására mégis a gyermektanulmány gyakorolta. Megteremtője Stanley Hall volt, aki a gyermeket – mint ahogy ezzel a felfogással fentebb már többször is találkoztunk – nem kicsinyített felnőttnek tekintette. Az első reformpedagógiai mozgalom Ellen Key A gyermek évszázada című könyvében bontakozott ki, melyben Key abban véli fölfedezni az „új iskola” lényegét, hogy a pedagógus többé nem a felnőttség magaslatáról nézi a gyermeket, hanem „leborul a gyermek nagysága előtt, és látja, hogy a gyermek szó a fenség fogalmának más kifejezése”. A gyermektanulmány egy másik, szintén kiemelkedő képviselője, Eduard Claparede meghatározta a gyermek funkcióihoz alkalmazkodó iskola jellegzetességeit, melynek célkitűzése a gyermek és a gyermekkor sajátosságainak tiszteletben tartása, továbbá, hogy a nevelés rugója a végrehajtandó feladat iránti érdeklődés legyen, a külső fegyelem helyét pedig foglalja el a gyermek munkavágyából fakadó belső fegyelem, az iskola fejlessze az egyéni képességeket, s a pedagógus a gyerekek segítője, munkatársa legyen. Claparede ezen nézeteit a reformpedagógiai irányzatok iskolakoncepciói valósítják meg.

A reformpedagógia és az alternatív pedagógia gyakran egymás szinonimájaként fordulnak elő, holott van köztük különbség. A reformpedagógiai irányzatot a gyermeki individuum önállóságának megvalósítására való törekvés jellemzi. Az alternatív iskolák gyakran elhatárolják magukat a tradicionális reformpedagógiai iskolamodellektől, nem követik az alapító munkásságát, folyamatos változásban vannak. Az alternatív iskolák fő jellegzetessége a gyerek személyiségének fokozott figyelembevétele mellett a tanárszerep megváltozása. A tanár itt ismeretátadó helyett a facilitátor szerepét veszi át, a háttérből irányítja az osztálybeli történéseket, a tanítás folyamatát. A diktátorként fellépő tanár rendet és fegyelmet tud ugyan tartani az osztályban – és sajnos sok helyütt még mindig úgy vélik, hogy a jó tanár osztályában síri csend van, a gyereknek pedig soha nincs igaza. Sőt, hogy a gyereknek sok mindenhez joga sincs. Akik ezt a nézetet vallják, elfelejtik, hogy az ilyen osztályban lévő gyerekek nem meggyőződésből fogadnak szót (amennyiben egyáltalán szót fogadnak), hanem félelemből. S vajon mi lenne a cél: hogy a társadalomnak csupa megfélemlített, pszichés problémákkal küzdő, „bólogató” és önálló gondolatok nélküli, vagy kreatív, teljes értékű és boldog egyéneket neveljünk? A valóban jó pedagógus az, aki képes emberfeletti türelemmel és szeretettel elérni a gyereknél, hogy saját meggyőződéséből akarjon szófogadó, jó gyerek, tanuló, diák lenni. Tudom, ez kissé utópisztikus elképzelés, sokszor majdhogynem science fiction, hiszen elég csak az ingerszegény környezetből érkező vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekre gondolnunk, nem beszélve a fogyatékos és/vagy „integrált gyerekekről”, akikre sok tanárnak sem kedve, sem ideje nem jut, sem pedig képesítése nincs ahhoz, hogy megfelelő módon tudjon velük foglalkozni. Ha ehhez még hozzáadjuk a pedagógusok csekély anyagi és erkölcsi megbecsülését, az egyre követelőzőbb, agresszívabb gyerekeket, néha már-már el kell higgyük, tényleg reménytelen a helyzet.

Ez mégsem igaz. Az alternatív pedagógiai irányzatok közül leggyakrabban a Montessori- vagy a Rudolf Steiner-féle Waldorf óvodát és iskolát emlegetik, ellenben ritkán esik szó Don Bosco katolikus papról, a remény pedagógiájáról és a szociális nevelésről. Giovanni Bosco nevelési módszere a nevelés alapjának a szeretetet tartja. A szabadság és a tekintély elvét kapcsolja össze megelőző módszerében, melyet disszociálisan viselkedő fiúknál alkalmazott először. A verést nem ismerte és neveltjeit soha nem alázta meg, főképp nem rótta meg őket mások előtt. A nevelés legfőbb eszközének a nevelő személyiségéből áradó és sugárzó szeretetet, a nevelő és növendéke közti kölcsönös bizalmat tekintette. Ahogyan vallotta: „A nevelőnek mindig a szív nyelvén kell beszélnie”. Ha szükséges, bensőséges barátként kell állnia a gyermekek rendelkezésére, ugyanakkor meg kell őket óvnia attól, hogy hibát kövessenek el. A szabályok akkor válnak a gyermekek viselkedésének belső szabályozójává, ha azokat türelmesen gyakoroltatják. Javasolta, hogy ne azonnal a tett után büntessünk, mert a növendéknek időre van szüksége a meggondolásra, a tanárnak pedig ahhoz kell idő, hogy tárgyilagosan és ne indulatból büntessen. A büntetés mellé mindig kell adni egy kis biztatást is. Úgy érezhetjük, ez megvalósíthatatlanul naiv elképzelés. Mégis, a mai napig pedagógusok, pszichológusok tanulmányozzák, miként sikerülhetett Don Boscónak, hogy még a legreménytelenebb esetekben is hatásos volt a módszere. Megtaláltuk volna a jó pedagógus képletének megoldását?

Folyton csak arról hallani, a jelen gyermekei, diákjai mennyire nevelhetetlenek, szemtelenek, arrogánsak. Érdemes viszont ezen is eltöprengenünk: manapság egyre több a tanár, nem pedig a pedagógus. És a kettő, még ha látszatra így is tűnhet, mégsem ugyanaz. Rengetegszer hallani, miután valaki befejezte a tanárképzőt, hogy neki esze ágában sincs tanítania, csak a „papírért” csinálta. Aztán ha a sors vagy a megélhetés okozta gondok mégis rákényszerítik, hogy azt a munkát végezze, amit tanult, akkor bizony nem hivatástudatból teszi, és ez érződik is egy iskola hangulatán. A jó pedagógusnak valami pluszt kell nyújtania. Ám miben nyilvánul meg ez a bizonyos plusz? Legtöbbször a versenyszellemben. Ellenben nem abban a fajtában, amikor az erőviszonyok fölösleges fitogtatásáról van szó a gyerek, a szülő, a többi pedagógus irányába, vagy amikor a pedagógusok a gyereket, szülőt, egymást lenézik, kiközösítik, ellehetetlenítve ezzel a közös munkát. A nevelői folyamatban ugyanis mindenki egyenrangú fél – gyerek, szülő, pedagógus –, és csupán egymást segítve, tiszteletben tartva a gyerekkorból és az emberi természetből adódó sajátosságokat, válik igazán működőképessé és minőségessé az iskolaügy.

A jó pedagógus képlete tehát azt a pluszt rejti magában, amelyik kulcsot jelent egy boldog, talpraesett, szabad és ötletgazdag gondolkodású, egészséges pszichikummal rendelkező jövő nemzedékhez. És olykor még az sem ártana, ha mernénk azon emberi oldalunkat mutatni, amelyik képes beismerni saját hibáit – és okulni belőlük.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .