Aich Péter: A rázós kettős

 

Mesét akkor szokott felnőtt ember nézni, amikor a gyermekeivel a tévé elé ül. Föltéve persze, hogy érdekli, miket lát a gyerek. Régebben a felnőtt mondta a mesét, nem a tévé, na de az már tényleg régebben volt. Most azonban mintha a tévé másban is helyettesítené a felnőtteket (szülőket, nagyszülőket), a tévé lett a rendfenntartó gyermekszelídítő is.

Ilyen értelemben igen jól töltötte be azt a funkciót a Tom és Jerry-sorozat: a rendkívül akciódús mesefilmek szinte odaláncolták nézőiket a képernyő elé, biztos lehetett az ember, hogy nem mozdul onnan a gyerek. Nagyokat nevetett a szülő is, ha ott ült szintén, s végignézte azt a macska-egér „harcot”, amint egymás kijátszására minden tudományt és képességet bevetettek. Abban nem is volt hiány, sok képzelőerővel, invencióval oldották meg a mesefilm készítői a különböző kacifántos helyzeteket. Hol az egyiknek sikerült a másikat lóvá tennie, hol a másik az elsővel babrált ki, a tréfás jeleneteknek se vége, se hossza nem volt.

Aztán egyszer arra lettem figyelmes, hogy a gyerek utánozni igyekszik az egyik főhőst, illetve valamilyen mesefilmben látott jelenetet. Nem meglepő az ilyen, hiszen a mese a viselkedési minta szerepét is betölti – egyebek mellett, persze. A népmesék egyik fontos üzenete maga a nyelv, a gazdag, árnyalt anyanyelv. A tévében látott újfajta mesékre ez már nem jellemző, a Tom és Jerry filmekben pedig egyáltalán nincsen szó, csupán akció. Persze, a vizuális élmény is fontos – na de miféle élményt nyújt valójában ez a mese? Igazából arról van szó, hogyan tolok ki a másikkal, hogyan lehet valakit csőbe húzni, bosszút állni azért, mert ő is kibabrált velem (ez aztán vég nélkül folytatódik) – igaz, szellemesen, pontosabban: viccesen, ami viszont nem változtat a lényegen, mert hiszen itt nincs szó igazságtételről, sem arról, hogy a jó, a becsület, az igazmondás, a segítőkészség stb. pozitív tulajdonság, amely – miként ez a népmesében szokás – végül elnyeri jutalmát. Itt csak arról van szó, hogyan tudok túljárni az ellenfél eszén, hogyan tudom fejbe verni úgy, hogy ő ne találjon fejbe engem.

Persze fölfoghatom ezt másképp is: tanmeseként felnőtteknek. Amolyan tréfás, szellemes, ironikus tükörnek, s ha van némi sütnivalóm, fölismerem benne a felnőttek világát, rosszmájúságát, a tőke kíméletlen harcát a piacért. Márpedig ez nem egyszerű lehetőség, én ezt valóban így értelmeztem. Ha tehát kedvenc mesefilmemről kell értekezzek, csakis a Tom és Jerryt tudom említeni, valóban szellemes önarckép az – ilyenek vagyunk. Még jó, hogy felnőtt vagyok már, és meg tudom különböztetni a dolgokat, meglátom e történetekben a fanyar humort. Lehet, hogy a mesefilm készítői nem így gondolták, de ez már így szokott lenni: a kész mű önállósul, értelmezése szabad préda. Ám ugyanezért nem tartom megfelelőnek a besorolását, mármint hogy az gyerekek számára alkalmas mesefilm. Nem hiszem ugyanis, hogy a gyerekeket bosszúra, másokkal való kitolásra kéne nevelni, bármennyire vicces módon történjen az, s bármennyire szellemesnek tartja azt a felnőtt. Igaz ugyan, hogy az Andersen mesék is eléggé komorak és szörnyűségesek tudnak lenni, ám azt se felejtsük el, hogy a mesék eredetileg nem gyerekeknek számára születtek, csak később lett abból kimondottan gyerekeknek szánt műfaj. Ha viszont így értelmezzük a mesét, akkor a gyerekre is tekintettel kéne lenni: nem csak az lehet jó a gyerek számára, ami neki tetszik, szem előtt kell tartani a nevelés céljait, értelmét, módszereit is. Vagy nem arról van szó, hogy bevált pozitív értékeket közvetítsünk nekik?


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .