Csicsay Alajos: Költő a katedrán – Beszélgetés Tőzsér Árpád költővel és pedagógussal

Köztudott rólad, hogy 1960-ban szereztél tanári diplomát a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán. A kinevezésed Zselízre szólt. Mért nem foglaltad el a felkínált tanári állást?

Már főiskolásként is bejáratos voltam az akkori pozsonyi magyar szerkesztőségekbe. Főleg az A Hét és az Irodalmi Szemle foglalkoztattak, bíztak meg egy-egy riport, recenzió, kritika megírásával. Az Irodalmi Szemle rendszeresen, az Új Szó és az Új Ifjúság időnként közölte a verseimet. Eredetileg nem a Pedagógiai Főiskolára, hanem a Comenius Tudományegyetem Bölcsészeti Karára jelentkeztem, de ott csak egy szemesztert bírtam ki. Utána másfél évig tanítottam szülőfalumban és a szomszédos Gesztete 1–5 osztályaiban, illetve a 8 éves általános iskola felső tagozatán. 1956-ban onnan kértem aztán magamat megint főiskolára, s természetesen tanárképzőbe javasoltak. Tanultam pedagógiatörténetet, leíró nyelvtant, szlavisztikát, régi magyar irodalmat, mindent, ami jött, de már akkor tudtam, hogy nem fogok tanítani. Amikor megkaptam kinevezésemet a zselízi gimnáziumba, úgy emlékszem, fel sem bontottam a borítékot. Ez részemről természetesen nem Zselíz „lekezelése” volt (a városról akkoriban csak annyit tudtam, hogy évente ott rendezik meg az Országos Népművészeti Fesztivált), hanem akkor már annyira fogva tartott az írás szenvedélye, hogy számomra életformaként semmi más nem jöhetett szóba, csak az irodalom, az újságírás, a redakciók. 1960-tól 1965-ig az A Hét munkatársa voltam, 1965-től 1971-ig pedig az Irodalmi Szemle versrovatát szerkesztettem.

 

De azért, hallomásból tudom, A Hét és az ISZ szerkesztőjeként is úgy dolgoztál, mint egy pedagógus. A kezdő írókat, költőket „emberszámba” vetted, minden hozzád fordulónak lelkiismeretesen válaszoltál; akiben adottságot láttál, annak részletesen megírtad, hogy az írása miért jó, vagy miért nem közölhető. Azt meg minden, az irodalomhoz valamit is konyító (itteni) ember tudja, hogy az egykori Egyszemű éjszaka c. versantológia költői a te neveltjeid voltak. Lehet az írói, költői „szakmát”egyáltalán tanítani és tanulni? Ha igen, mi a fortélya?

Nemcsak lehet, hanem kell is. Irodalom nélkül nincs civilizáció. Az irodalom finomítja érzékeinket, fejleszti „valóságmodelláló” képességünket, nyelvünket, képzeletünket. Mert bizony úgy igaz, hogy nem tudhatjuk, valójában milyen világban élünk, csak azt tudjuk, milyet közvetít nekünk a képzeletünk és nyelvünk. Hans-Georg Gadamer, a hermeneutika tótumfaktuma ezt úgy fogalmazta meg, hogy annak van világa, akinek nyelve van. Én ezt így módosítanám: olyan a világunk, amilyen a nyelvünk. A nyelvünket pedig elsősorban az irodalom, a költészet fejleszti, finomítja. Éppen ezért mindenkit tanítani kell az irodalomra. Az alkotóképesség aztán közben mutatkozik meg, akiben van. Akiben nincs, de az irodalmi nevelés megérintette, abból lesz a jó olvasó. Az alkotó pedig innentől fogva magáért felel, minden rajta múlik. Ő gazdálkodik a tehetségével, ő fejleszti ki magában azt a kritikai készséget, amely nélkül nem létezhet jó író. Minden költő és író annyit nyom ugyanis a latban, amennyit kritikusként: saját kritikusaként ér. S ezt nem én mondom, hanem Paul Valéry, a nagy francia költő mondta.

 

Nagyon korán kezdtél írni. Ki vagy mi ösztönzött arra, hogy már tízegynéhány évesen a „költői pályára lépj”? Életrajzaidból, interjúidból tudom, hogy a magyarországi Pajtás című gyermeklap közölte első verseidet. Föltételezem, ez önmagában kevés lett volna indítéknak.

Betegesen élénk képzeletű gyermek voltam, éjszaka, a dunyha alatt kész novellákat, sőt regényeket képzelegtem össze arról, amit nappal elmulasztottam, amire nem voltam képes, amilyen nem voltam. Képzelődéseimben, vágyaimban, álmaimban minden sikerült, ami egyébként nem. Másnap aztán rendszerint le is írtam ezeket a képzelettörténeteimet, azaz tulajdonképpen már akkor is naplót vezettem: álomnaplót. Kár, hogy ezek a korai feljegyzéseim, naplófüzeteim nem maradtak fenn. Verset is írtam, természetesen, a vers az én családomban, de az egész faluban, ahol nevelkedtem, egyszerűen a beszéd emelkedettebb, ünnepibb formája volt, a fiatalok egész (szerelmes) leveleket írtak versben, lakodalmas, keresztelő és egyéb szövegeket, tréfás mondókákat szinte mindenki tudott faragni. A vers tehát számomra távolról sem volt valami megközelíthetetlen tartomány, nem volt tabu, mindent meg tudtam verselni. Ha tábortűzről kellett verset írni, akkor arról írtam. Emlékszem, a Pajtásban (a magyarországi úttörők lapjában) megjelent első versemnek ez volt a címe: Tábortűz. De ettől a Tábortűztől hosszú út vezetett az első olyan versemig, amelyet ma is vállalni tudok. 1956-ban jelent meg az Új Szóban, Gyalog Péterfala határában címmel. Az Irodalmi Szemle szerkesztői asztaláig nagyon hosszú volt az út.

 

Végül mégiscsak tanár (is) lettél: 1971-ben a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán kötöttél ki, ahol régi magyar irodalmat és irodalomelméletet kezdtél tanítani. Meghívtak, vagy magad jelentkeztél?

Igen, meghívtak, Szeberényi Zoltán, a nyitrai magyar nyelvi és irodalmi tanszék akkori vezetője szólt, hogy nyelvtanszakos oktatóra volna szükségük, van-e hozzá kedvem. Ez akkor volt, amikor Pozsonyban az olyan szabadgondolkodók lába alatt, mint amilyen én is voltam, már égett a talaj. Ovidiust Augustus száműzte Tomiba, nekem Nyitra önként vállalt Tomim volt. Pozsonyban folytak a „csisztkák”, ellenem – éppen az Egyszemű éjszaka című antológia miatt – sajtóhajsza indult, kapóra jött Szeberényi ajánlata, bár az oktatásra  felkínált leíró nyelvtanhoz nem éreztem különösebb vonzalmat. Tudta ezt Szeberényi is, s úgy csoportosította át a tanszék oktatói gárdáját és tantárgyait, hogy végül mégsem kellett leíró nyelvtant tanítanom.

 

Sokáig azt hittem, a JUGYIK (Juhász Gyula Ifjúsági Klub) fiataljai vonzottak oda, de nemrég megtudtam, hogy te, mihelyt a főiskola oktatója lettél, egy Irodalmi Színpadot alapítottál (függetlenül az ifjúsági klubtól), és 1972-ben a Betyárok sírja c. verses-zenés műsorotokkal a Jókai Napok első helyezettjei lettetek. De nem is ez a lényeg, mármint a verseny, hanem az, hogy te Nyitrán egy szellemi műhelyt hoztál létre, hozzá diáklapot is, az Új Forrást (azt követően, hogy az elődjét, a Forrást, megszüntették). Utánad még sokáig életképes maradt a csoportosulás. Mi volt a célod a tanterven túli irodalmi szervezkedéssel?

Ismert Horváth Jánosnak, a magyar irodalomtörténet-írás kiemelkedő személyiségének, a nagy pedagógusnak a bonmot-ja: Én modern egyetemi tanár vagyok: 1) tanulok, 2) tanítok. Egye­bekre pedig szarok. Nyitrán, az irodalomszerkesztői státuszomat éppen csak elhagyva, én más véleményen voltam. Úgy gondoltam, hogy az irodalomtanítás komplex folyamat: nemcsak a tanítását jelenti az irodalomnak, hanem a gyakorlását is. Aki egyetemen tanítani mer, az legyen olyan fokon tudora a tárgyának, hogy művelni is tudja azt. Milyen építészeti professzor az, aki nem tud egy épületet megtervezni, kivitelezni? Egyszóval: én élő irodalmat igyekeztem oktatni, az íróasztaltól a színpadon keresztül az irodalomtörténetekig, a szöveggyűjteményekig és a katedráig.

 

A „komplexitás” vonatkozásában azt is megkockáztatnám, hogy a magyar irodalom története köré a világirodalmat, s abból is főleg a szlovák és cseh irodalmat mindig is felvázoltad, azaz tulajdonképpen összehasonlító irodalomtudományt is oktattál. Mi (mondhatom, általad is), elég jól ismerjük a szlovák irodalmat, de téged meg az arra érdemes magyar írókat (az itteniekről nem is szólva), mennyire ismerik a szlovákok?

Hát itt bizony nagyok az aránytalanságok. Grendel Lajosnak szinte minden műve le van fordítva szlovákra, őt a szlovákok, nagy a gyanúm, szlovák írónak tartják, aki véletlenül magyarul ír. A 2001-ben megjelent Slovník slovenských spisovateľov 20. storočia c. szlovák irodalmi lexikonban én is „szlovák költőként” szerepelek, bár szlovákul csak egyetlen verskötetem jelent meg, 1982-ben, Na brehu papiera címmel. A szocialista időkben még úgy-ahogy működött a csereforgalom köztünk és a szlovák kollégáink között: fordítottuk egymás dolgait. Mára azokból az időkből csak a személyes rokonszenveink maradtak fenn. Én például Ľubomír Feldekkel, Jano Buzássyval máig baráti viszonyt tartok fenn, s Milan Rúfus-szal is bensőséges volt a kapcsolatom (míg élt). A fiatalabb nemzedékekkel rosszabb a helyzet. A hazai fiatal szlovák és magyar költők, írók, tudtommal, alig ismerik egymást. Számukra ma Pozsonyhoz közelebb van Budapest vagy Párizs, mint Dunaszerdahely, és vice versa.

 

Fónod Zoltán írja rólad A csehszlovákiai magyar irodalom lexikonában, hogy a Mittel-versciklusoddal  léptél ki először a „kisebbségi kör” szorításából. (Nem pontos az idézet.) Pedagógusként hogyan lehet kilépni ebből a „szorításból”?

Fogas kérdés, s mivel immár tíz éve nem vagyok gyakorló pedagógus, talán nem is vagyok kompetens a megválaszolására. De ahogy én ma látom egyetemeink humán karainak a helyzetét, azt kell mondanom, a súlypont hihetetlenül nagymértékben átcsúszott a  nyelvtudásra. Aki ma nem beszél nyelveket, azaz nem tudja „eladni” a tudását, az a nagyvilágban nem létezik. Azt már régen tudjuk, hogy a fogyasztói társadalmunkban minden a reklám, a csomagolás, a „píár”, s újabban a legfontosabb „píár” maga a nyelv, külföldön elsősorban az angol nyelv. Ha pedig ez így van, akkor a közép- és felsőfokú iskoláinkon, akár tetszik, akár nem, szintén a nyelvtudásra kellene tenni a fő hangsúlyt. (Persze, megismétlem: a humán diszciplínákról beszélek, egy sebészorvosnak természetesen elsősorban operálnia kell tudnia, s nem angolul. Bár a nyelvtudás számára is nagyon fontos.) A tárgyi ismeretek később is megszerezhetők, tökéletesíthetők, a nyelv már nehezebben. Az a bizonyos „kisebbségi szorítás” tehát ma elsősorban „nyelvi szorítást” jelent, s távolról sem csak „szlovákiai magyar kérdés”.

 

Bebarangoltad az egész világirodalmat, a kisujjadban vannak a hagyományok, az „izmusok” és a posztmodern. Elmentél a legvégső határig, Ezra Poundig és Joyce-ig. Miért tartottad meg mégis (legalábbis szerintem) a realista és a „szlovákiai magyar” kötődéseidet is?

Ez valami olyasmi, mintha a tájnyelvi archaizmusaimra kérdeznél rá: miért mondom még mindig, ötvenéves különfejlődés után is, ha nem ügyelek rá, hogy „olyan” (palóc „ly”-vel, „elipszilonnal” ejtve)? Miért szeretjük anyánkat, apánkat, a szüleinket, miért érdekel bennünket a családfánk, a történelmünk? Azt hiszem, nagyon könnyen átléptünk Jungon, a kollektív tudattalanon, az emlékezet-elméleteken. De azért a legkozmopolitább kozmopolita is felszisszen, ha valaki az ő, személyes tudattalanját, családfáját, ősképeit, archetípusait emlegeti, s azt szeretné, ha mindenki más maradéktalanul kozmopolita lenne, de ő maga azért megtartja a „kollektív tudattalanját”. Jung szerint az én érzése az ún. testsémából, a létezés tudatából és tudattalanából, valamint emlékezetbeli adatokból tevődik össze. Itt most az „emlékezetbeli adatokra” hívnám föl a figyelmet. Emlékezet (emlékek) nélkül nem ember az ember, nem nemzet a nemzet. S létezés- és testemlékekből áll össze egyik is, másik is. S ami a „realizmusomat” és „nemzeti hovatartozásomat” illeti – egyik is, másik is a legkorábbi létezés- és testemlékeim közé tartozik. Előbb voltam realista és magyar, mint posztmodern és európai polgár. Ezeknek az „emlékeknek” a megtartása nem akarat kérdése. S aki azt mondja, hogy neki ilyesmije nincs, az valamilyen okból hazudik.

 

 

1990-től nyugdíjba meneteledig (2002) a Komenský Egyetem oktatója voltál, ahol szintén régi magyar irodalmat tanítottál. Ki tudtad alakítani Pozsonyban is azt a közvetlen tanár–diák kapcsolatot, amely Nyitrán annyira jellemző volt rád és hallgatóidra?

Sajnos, azt hiszem, nem. De ez egy kicsit életkorfüggő valami is. Közben eltelt csaknem húsz év, megcsaládosodtam, életkorban túlságosan távol kerültem a hallgatóim korosztályától ahhoz, hogy a nap minden órájában és minden tevékenységükben „együtt élhettem” volna velük. (Csak egy példa: Nyitrán, az évente ismétlődő sítanfolyamainkon még együtt síztem – instruktorként – a hallgatóimmal, Pozsonyban már csak sétáltam velük: az iskolaév kezdetén az elsőéveseimmel legelőször mindig „városnéztünk”.) Pozsonyban már egy kicsit én is Horváth János receptje szerinti „modern egyetemi tanár” voltam: tanultam, tanítottam, az egyebekre pedig… stb.  A hallgatóimat viszont mindig, Pozsonyban is szellemi partnerekként kezeltem, s igyekeztem őket is rávezetni, ha más formában is, arra a „komplex pedagógiára”, amelyről Nyitrával kapcsolatban korábban már beszéltünk. Azaz minden hallgatómat igyekeztem megtanítani az alkotó irodalmi gondolkodásra: aki nálam tanult, annak vagy az irodalomtörténetet és irodalomtudományt vagy magát az irodalmat kellett alkotóan továbbgondolnia. Ami magyarul annyit jelent, hogy valamilyen fokon vagy az irodalomtörténetet és -tudományt, vagy magát az irodalmat is művelnie kellett.

 

A pozsonyi egyetemi pályán ki(k)től vetted át a „régi magyar irodalom” stafétabotját, és távozásodkor ki(k)nek adtad át?

A hagyományos „régi magyar irodalom szakosaink” Turczel Lajos és Csanda Sándor voltak (Turczel annak idején még nekem is adott elő), de mikor én oktatóként a pozsonyi tanszékre kerültem, már mindkettő nyugdíjban volt. Előttem, azt hiszem, a tanszék irodalom szakosai néhány évig megosztották egymás között a korszakot, s külön „régi magyar irodalmat”, mint olyat, nem oktattak. Ezt az irodalomtörténeti periódust a tanszéken úgyszólván nekem kellett „megkonstruálnom” és oktatását beindítanom. Utánam tanítványom, Csehy Zoltán vette át a diszciplínát, vagy ahogy te mondod, a stafétabotot, aminek végtelenül örültem és örülök, mert Csehy nemcsak kitűnő költő, hanem alapos irodalomtörténész is. Kimondott tudóstípus, s tetejében még latinszakos is, ami a régi magyar irodalom oktatásához szinte elengedhetetlenül szükséges.

 

A ma már nyugdíjas egykori lapszerkesztők vallják, hogy tőled sokat tanultak. Te ki(k)től tanultad a szakmát?

Mindenkitől tanultam, akitől lehetett, akitől volt mit tanulni. Az ún. „harmadvirágzás” irodalmáról és újságírásáról azt szokták mondani, hogy a háború és a kitelepítések után a „semmiből” indult. Ez így, az egyetemesebb hagyományokat tekintve, egyáltalán nem igaz (csak az indult a semmiből, aki lusta volt Homéroszt, Dantét és Arany Jánost olvasgatni), a közvetlen hagyományainkat illetően pedig csak részben az. A nehezen induló szlovákiai magyar újságírást elsősorban valóban az amatőr, ún. munkáslevelezőkből és pártfunkcionáriusokból regrutálódott „szerkesztők” művelték ugyan, de azért maradt itt néhány, a két háború közötti csehszlovákiai magyar redakciókban nevelkedett, hiteles, idősebb szerkesztő is. Egri Viktor az Új Szóban (s később az A Hétben), Hubik István, Walla Frigyes, később Mayer Judit a Madách Kiadóban, Csáder László, Tarján Andor az A Hétben – olyan régi vágású szerkesztők voltak, akik nagyon jól tudták, mi az a hasáblevonat, imprimatur, kurzív, félkövér, s különbséget tudtak tenni a colonel és a kolonel között. Szóval tőlük, lehetett tanulni, s én meg is tanultam mindent, lelkiismeretesen. S alkalom is volt az ismeretek átadására és átvételére, mert a szerkesztőségek a szó szoros értelmében műhelyek voltak, reggeltől estig zsongtak, mint a méhkas, a szerkesztőinas akkor is hallotta, hogy álló betű, dőlt betű, tizenkét ciceró, ha nem akarta. (Nem úgy, mint ma, mikor a szerkesztők sokszor úgy szerkesztenek lapot, hogy hetekig, hónapokig nem is látják egymást: minden az interneten zajlik.)

 

Munkásságodért sok magas kitüntetésben részesültél. A Kossuth-díjon kívül melyik örvendeztetett meg leginkább?

Az irodalmi díjaknak általában nem sok közük van az értékméréshez, egy-egy díj odaítélése sokkal inkább szervezés, „píár” és ismeretség kérdése, mint az időtálló színvonalé és ismertségé. (Egyébként mi magyarázná meg, hogy például Marcel Proust vagy Kafka nem Nobel-díjas, de José Echegaray y Eizaguirre igen?) Így aztán a díjjal járó örömök sem mindig egyértelműek. Általában nem járnak nyilvános értékeléssel, s így, talán az egy Kossuth-díjat leszámítva, a nevek gyakran összemosódnak, elvesznek az érdektelenségben. Öröm helyett hát inkább a díjaimmal járó bosszúságaimról beszélnék itt. Kossuth-díjra többször is javasoltak, míg végül megkaptam. A sikertelen javaslásokat az ember megszégyenülésként éli meg: íme, megmérettél és könnyűnek találtattál. S a második gondolata a megszégyenítettnek, hogy: inkább hagyták volna békében. Értékelés helyett, kéretlenül, leértékelést kapni mindenképpen faramuci helyzet. Szlovákiában ráadásul szokás ún. nívódíjakat is adományozni. Ezeket én egyenesen sértésnek tartom. Sértésnek, mert ezekkel a zsűri rangsorol: valaki megkapja a Fő Díjat, s ugyanakkor mások kisebb értékű díjakban részesülnek. Van tehát a Vitathatatlan Érték, s vannak a Csökkent Értékű Művek. A valóságban ez nem így működik. A jelenben nincs az az irodalombíró, aki végleges érvénnyel eldönthetné, hogy az utókor mit tart majd értéknek s mit nem. Fő Díjat tehát lehet adományozni, de a Fő Díjjal egyidejűleg más műveket kisebb díjakkal „értékelni” – sajnos ez, akarva, nem akarva is leértékelés.

 

Érdemeid közé besorolták-e valamelyik díjad odaítélői a tanári tevékenységedet is?

Érdekes kérdés! Nekem fel sem tűnt eddig, hogy díjaim adományozói tanár-mivoltomat általában figyelmen kívül hagyták. Ha jól emlékszem, a Pro renovanda cultura Hungariae Alapítvány által adományozott Kemény Zsigmond-díj adományozó levelében azért első helyen éppen a pedagógiai tevékenységem van megnevezve. És 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjével is főleg a „Komenský Egyetem adjunktusát” tüntették ki, s csak másodsorban a „költőt, írót”.

 

Egyetemi pályafutásod során miért nem habilitáltál, miért nem szerezted meg a docensi, professzori címet, holott neked ez gyerekjáték lett volna?

Címkórságban, hál’ istennek, sohasem szenvedtem. Még azt sem igen hallotta a számból senki emberfia, hogy én költő vagy író lennék. Az író- vagy költő-minősítést s az egyéb címeket mások adják, s csak mások szájából hitelesek. Az ún. kisdoktori címet s később a PhD-t is csak azért szereztem meg, mert a hivatal megkövetelte, egyébként nem taníthattam volna egyetemen. És mivel docensnek és professzornak nem volt kötelező lennem (s mi több: nálunk többnyire ezeket a címeket is úgy adják, mint a díjakat: utánajárással és „pofára”), maradtam végig a szerény adjunktusi titulusnál. Egyszer aztán elégtétellel olvastam valahol, hogy már Wittgenstein is negyvenéves volt, mikor (tíz évvel fő műve, a Logikai-filozófiai értekezés megírása után) ráerőltették a doktori címet. A csillagász Ticho de Bráhe prágai sírkövén meg ez a latin elmésség áll: Esse potius quam haberi, azaz jobb, ha vagyunk valakik, mintha tartanak bennünket valakinek. A címeket illetően én is ehhez tartottam és tartom magamat.

Köszönöm szépen a beszélgetést.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .