Csicsay Alajos: Schola Ludustól, a nagy eff-ig

A modern pedagógia megjelenése térségünkben pontos évszámhoz köthető: 1650. Ekkor jutott el ugyanis J. A. Comeniushoz Lorántffy Zsuzsanna segítségkérő üzenete, hogy jöjjön Sárospatakra újjászervezni az ottani iskolát. És Komenský jött, és „újjászervezett”. Mit is? „…a dolgok örök és megszakíthatatlan láncolatát (…), a létrejövő új világ nevelési rendszerét.” Alighogy nekifogott, felbukkantak az akadékoskodók. Nem sokat törődött velük. Elméletének megvalósítása céljából 1652-ben Sárospatakon megírta Schola Ludus című művét, ami magyarra fordítva így szól: „Az iskola mint játékszín”.

Azóta háromszázhatvan év telt el, s lett-e csak egyszer is az iskolából schola ludus? Nemigen, hacsak a (volt) falusi iskolák udvarait nem tekintjük annak. Viszont az iskola a politikusok kezében kiváló játékszerré vált. Szegény Eötvös József, amikor második minisztersége alatt is áttörhetetlen falakba ütközött, ő sem tehetett mást, mint annak idején a fejedelemné asszony: üzent. Ki másnak, ha a hajdani puritánoknak már az emléke sem élt – a néptanítóknak. Állítólag csak annyit kért tőlük, hogy tanítsák meg a gyerekeket írni-olvasni. Megtanították, amire bizonyíték az írástudatlanság rohamos visszaszorulása, s ez korántsem csak az (uralkodó) magyar nemzet tanítóinak volt az érdeme, hanem az ország, azaz a királyság területén honos nemzetiségek iskoláinak tanítóságáé is. Aztán jöttek Apponyiék a végzetes törvényjavaslatukkal, amit a magyar országgyűlés 1907-ben el is fogadott. Következményeit mi, határon túli magyarok nyögjük, leginkább manapság. Elég csak összevetni az akkori és a mai állami (most már lakossági) elvárásnak (is) a szövegét. Ha az eredetiben újakra cseréljük a megnevezéseket, az értelme egy évszázad leforgása alatt imígyen módosult: Az alapiskola befejezése után a magyar gyerekeknek kötelességük úgy tudni az államnyelvet, hogy általa „gondolataikat mind élőszóval, mind írásban” tökéletesen „ki tudják fejezni”. (Amelyik pedig ezt nem teljesíti, mert a képességei nem predesztinálják rá, azt megszégyenítik.) A pedagógusok, akik több évtizedet töltöttek el a pályán, tapasztalhatták, mit tud kiváltani az önkény. És ez nemcsak az erőszakos politikai intézkedésekre vonatkozik (lásd az 1910-es népszámlálás eredményeit!), hanem a tekintélyelvűség által előidézett mindenfajta kényszerre. Az utolsó évszázad eszement törvényalkotásában mindmáig prioritást élvez(ett) az oktatáspolitika, míg a nevelésügy eljutott a haláltusájáig. Gondoljuk végig! A nemzetállamokban vannak egyenjogú, államalkotó és kevésbé egyenjogú, nemigen szeretett választópolgárok, akiknek iskoláiban alapkövetelménynek kell lennie a hazaszeretetre való nevelésnek. Így volt ez már Közép-Európa első „legdemokratikusabb” államában is.

Minket, csehszlovákiai magyarokat, az első „republikában” két törvényerejű miniszteri rendelet mentett meg a gyors asszimilálódástól. Egyik a falusi tanítóságra vonatkozott, akiknek a hivatalosan megszabott bérezésük ellenében kötelezővé tették a „közművelődési tevékenységet”. Furcsa, sőt még kínos is lett volna, ha kimondatik, hogy ez a nemzeti kisebbségek tanítóit nem érinti. E feladatot végül ők vették legkomolyabban.  Dél-Szlovákia 762 magyar (8 éves) elemi iskolájának és 28 óvodájának a mintegy 2000 pedagógusa – helyenként más-más arányban – 25 féle népnevelő-szociális munkát fejtett ki.

A másik jogszabály a népkönyvtárakra vonatkozott, amelyek nyolc évtizeden át a közművelődés alappillérei voltak, s épp most zárják be kapuikat sorra, miközben nem éppen irodalmi igénnyel megírt könyvek áradata zúdul a piacra. A régiek, a klasszikusokként nagyra becsültek művei pedig, mint levetett göncök, az ócskapiacon landolnak. Ez is egyfajta világválság lenne? Ki tudhatja! Volt itt már sokféle furcsaság: területek elcsatolása, visszacsatolása, államhatár-tologatás, jogfosztottság és egyenjogúsítás, csorbított jogokkal persze, és megannyi iskolareform körzetesítésekkel, „jó szándékú” közös igazgatás alá helyezésekkel, létszámcsökkentéssel, fejpénzekkel, s ki tudná felsorolni, még hányféle sunyisággal.

Magyarország miniszterelnök-helyettese a minap többek között ezt mondta: „…a pedagógus szíve, lelke, motorja a közösségnek, (…) a tanítás mellett más feladatoknak is meg kell felelnie, sokszor pótolnia kell akár a szülőt is, és megfelelő pályára kell állítania növendékét”. Úgy tűnik, ez Szlovákiában ma nem gond, ha mégis, legfeljebb a legutolsó helyen áll. A színvonal, az igen, az a legégetőbb probléma, csak azt tudná a nép-nemzet – de inkább az állam – szerencsétlen, minden időben alulfizetett napszámosa, hogy azt milyen mértékegységgel mérik. Vagy tán már az emberi érzéseket is a mennyiségi mutatók közé sorolják?

Sokan úgy vélik, mostanság a kisiskolák megmaradása forog kockán. Mintha nem így lett volna ez, amióta világ a világ. Amióta a pénz határozza meg a létet, s vele egy időben megszületett az alamizsna fogalma is. Mindegy, ki ma és ki volt a múltban a fenntartó: földesúr, állam (szocialista vagy tőkés), de hadd ne soroljam tovább. Akinek „volt szerencséje” egy tanerős (4–5 összevont osztályú), közepes nagyságú (300 tanulós) és igen nagy (1270 fölötti, osztályonként 40-es létszámú), mindvégig mostoha körülmények között küszködő iskolákban tanítania (az utóbbit még húsz esztendeig vezetnie is), volt, azaz van mit összehasonlítania. Abban is figyelemmel lehetett kísérni minden egyes gyerek viselkedését, előmenetelét, családi hátterét, beilleszkedési problémáit, sőt még azt is, hogy táplálkozik-e rendesen. És mindegyiket lehetett tanításon kívül, nem tessék-lássék módon is foglalkoztatni. Még akkor is, amikor a túlbonyolított tananyag mennyisége akkora volt, hogy a gyerekek egyre nagyobb hányada már képtelen volt felfogni.

Abban az időben jelentkezett először a „nagy eff” szindróma. (Lásd Gárdonyi Gézának e címen fennmaradt szatíráját!) Szerencsére volt a szlovák iskolaügyi minisztériumban egy (mellesleg magyar) szakember, akinek jogában állt elrendelnie a házi feladatok korcsoportokhoz mért, időigényesség szerinti beszabályozását. Később e rendelet hatályát vesztette, és lassacskán feledésbe ment, akárcsak a tanítóknak az ötvenes évektől a „bársonyos forradalomig”, később már nem előírt, de elvárt, s inkább csak erkölcsi kötelességből végzett közművelődési tevékenysége. Ahol ennek szunnyadó lehetősége valamiképpen megmaradt, ott az önkormányzatok és az egyházak, ha akarták, újraszervezhették a (kis)iskoláikat. Hogy ezeknek mi az előnyük? Az, hogy maradéktalanul tudják teljesíteni Eötvös József óhaját, mert amíg a kicsik az ábécéskönyvüket silabizálják, körmölgetik a betűket, fél füllel a nagyobbakra figyelnek, akik pedig, mert szükségük van rájuk, a játékaikba vonják be őket. Valahogy így alapozódnak meg ősidők óta az emberi közösségek, amelyek a nagy létszámú osztályokban is kialakulnak, leginkább spontánul, azzal a különbséggel, hogy általában titokban, a bennük rejlő veszélyekkel együtt. De ez már más téma.

Annyit azért csupán emlékeztetőül engedtessék meg felidézni, a rendszerváltozás után voltak, akik fennhangon hirdették, a demokráciával nem férnek össze a felülről – valójában a pedagógusok által – irányított gyerekszervezetek. Aztán egyszer csak kulcsra kellett zárni a nagyobb iskolák már amúgy is cerberusok által őrzött kapuit, nehogy a tanítás ideje alatt kiszökdöshessenek rajtuk a növendékek. A tanítók, tanárok védelmére pedig törvényeket kellett kreálni, meg a funkcionális analfabetizmus leküzdésére is kispekulálni valamit, de ez még csak a kezdeti stádiumánál tart. Hát így tenyészik tovább a sóhajnyi kis „ó…”-khoz nem passzoló, rengeteg „nagy eff”.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .