Csicsay Alajos: Dr. Perhács János professzor, andragógus

„Minden társadalmikulturális jelenséget csak történelmi fejlődési folyamatában, gazdasági, politikai és kulturális területek dialektikus kölcsönhatásában, a gyakorlat és elmélet kölcsönös összefüggésrendszerében, az előző nézetek kritikai meghaladásában lehet megérteni, tudományosan tanulmányozni.” (Durkó Mátyás: Andragógia. A felnőttnevelés és közművelődés útjai. Magyar Művelődési Intézet, Budapest 1999)

 

– Jól ismerem a debreceni Durkó professzor munkásságát – mondja Perhács János –, így természetesen az általad említett könyvét is, amelynek kezdő sorait idézed. Ugyanis ő František Hyhlík, prágai professzor és a pozsonyi Pavol Paška docens (kulturológus) mellett azoknak a szakembereknek egyike, akik nagy segítségemre voltak abban, hogy a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsésztudományi Karának Pedagógiai Tanszékén – ahol 1973-tól 2002-ig dolgoztam – megvalósíthattuk a felnőttek pedagógiájának oktatását. Ezt az új szakterületet három részre tagoltuk: a felnőttek iskolaszerű tanulására; a felnőttek iskolán kívüli tevékenységére; valamint a vállalati felnőttképzés elméletére és gyakorlatára, amit a hallgatók ötéves tanulmányaik folyamán, a harmadik év befejezése után vehették fel.

Noha a Pedagógiai Tanszék munkáját annak vezetője irányította, ez a szak az én vezetésem alatt működött 1978-tól 1989/90-ig. A nagy változás – most nem a politikai eseményekre gondolok – 1990-ben történt meg. Végre országosan is bevezethettük – vagyis a cseh egyetemekkel együtt mi is, Pozsonyban –a felnőttek pedagógiája helyett az andragógia elméletének és gyakorlatának az oktatását.

A joggal forradalminak nevezhető átalakulás nemcsak a terminológia-váltásban, a felnőtt pedagógia és az andragógia terminusai közötti viszony tisztázásában nyilvánul meg, hanem valójában új koncepció kialakításáról, olyan integratív tudományág megalapozásáról volt szó, amely módszertanilag erős pszichológiai, de főleg szociológiai háttérrel rendelkezik. Egyébként az andragógia számunkra nem volt ismeretlen, hiszen a tizenkilencedik századig teljes egységben állt a pedagógiával.

 

– Sőt még a huszadik század első felében is, bár ekkor már többen is rebesgették, hogy lényeges különbség van a gyermekek nevelése-oktatása és a felnőttek tanítása-képzése között. Szerinted mi okozza ezt?

 

– Bizonyára nem véletlenül idézted Durkó professzor szavait a történelmi fejlődésről. Mert mi volt a tizenkilencedik század legfőbb pedagógiai feladata? Az analfabetizmus felszámolása. A huszadik század elején pedig már más problémák jelentkeztek, többek között az ipari termelés rohamos fejlődése, ami nagyon sokféle szakértelem, gyakorlati tudás megszerzését, illetve az alkotóképesség fejlesztését igényelte. Hogy ez mekkora pszichikai megterhelésekkel járt, valószínűleg nem szorul magyarázatokra. Meg az sem, hogy mit eredményeztek a világháborúk, a forradalmak és az egymással szembesült világrendszerek. Végül a század végén térségünkben hirtelen bekövetkezett a gazdasági-politikai rendszerváltozás. Kiknek kellett volna erre legrugalmasabban reagálniuk, ha nem nekünk, a neveléstudomány szakembereinek? Addig nálunk, az ún. szocialista tábor országaiban az andragógiáról hallani sem akartak. Pozsonyban mi voltunk azok, akik töröltük a felnőttek iskolaszerű tanulásának specializálását, és helyette bevezettük a szociális andragógiát.

 

– Ha nincs ellenedre, most szakítsuk meg egy pillanatra beszélgetésünknek e fonalát, és próbáljuk meg röviden felvázolni az életpályádat.

 

Kezdeném azzal, hogy én is annak a korosztálynak vagyok a tagja, akinek iskolás éveit alaposan megzavarta a második világháború. 1936. december 20-án születtem a bodrogközi Bélyben, ott is kezdtem el iskolába járni, de mire belemelegedtem volna, már csak szlovákul lehetett tanulni. Mivel az egész rokonság óvott a szigorúan őrzött államhatáron való átszökdöséstől Sárospatakra, nem volt más lehetőségem, mint az, hogy szlovák középiskolában folytassam a tanulást Királyhelmecen, ahol 1955-ben le is érettségiztem. Egyszerű falusi családból származom, édesapám vasutas volt Ágcsernyőn. Szüleim nem ellenezték, sőt örültek neki, hogy én az értelmiségi pályák iránt érdeklődöm. Mindenképpen pedagógus akartam lenni, így hát tanítói állást vállaltam Nagytárkányban, de onnan levelezői tagozatra feljárni Pozsonyba szinte képtelenség volt, ezért a nappali tagozat mellett döntöttem. A négyéves tanárképzőben elvégeztem a szlovák-magyar szakot, majd a bölcsészkaron pedagógiából is lediplomáztam. Már említettem, hogy 1973-ban kerültem a pozsonyi Komenský Egyetemre, de közben két munkahelyem is volt. Mint szakképzett középiskolai tanár először a csallóközi Nyárasd község alapiskolájában kaptam igazgatóhelyettesi állást, amit csak egy évig töltöttem be. Ennek az volt az oka, hogy Szlovákiában az addigi tanítóképző szakközépiskolákat megszüntették, s helyükbe főiskolai szintű pedagógiai intézetet (institútumot) hoztak létre a magyar hallgatók számára is Nyitrán, ahol sok fiatal tanárra lett szükség. Nekem Ónodi János, aki ott filozófiát oktatott, jelezte, éljek e lehetőséggel. A pedagógiai kar adjunktusa lettem, illetve négy évig mint tanszékvezető tevékenykedtem az intézményben. Felnőttoktatással azonban csak Pozsonyban kezdtem el intenzívebben foglalkozni, aminek aztán természetes következménye lett, hogy a neveléstudományi kutatómunkám az andragógiában csúcsosodott ki.

 

(A teljes szöveget a Katedra októberi számában olvashatják)

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .