Petres Csizmadia Gabriella: „Olvasásmánia és szenvedélyes tanítás”

Beszélgetés N. Tóth Anikóval

 

A 2013-as év Katedra-díjazottjában N. Tóth Anikót köszönthetjük, akinek a neve nem csupán tanári és tanulói körökben ismert, hanem szépirodalmi berkekben is köztiszteletnek örvend. A pedagógus és író N. Tóth Anikót eddigi pályájáról, életének kanyarulatairól faggattuk.

Miért épp a pedagógusi pályát választottad? A pályaválasztás során milyen hatások értek, milyen motivációk dolgoztak benned?

Erős családi példát kaptam: szüleim alsó tagozatos pedagógusok, szakmájuknak élő, elhivatott emberek, a nagyölvedi alapiskolában dolgoztak több mint negyven évig, első tanítóim is ők voltak. Az iskolaudvarban laktunk, tehát az iskolai életet egészen közelről láttam. Szerettem az iskolaillatot, a napfényes termeket, a krétanyiszorgást, a különleges tintapacákat az itatóson és olykor a füzetemben. Sok tanítóm családtagnak számított, mert tanítás után szívesen betértek hozzánk csevegni, sakkozni. Lakásunkban mindig nagy volt a nyüzsgés, szüleim örömmel fogadtak mindenkit, gyakran segítettek is a kollégáknak apróbb-nagyobb munkahelyi vagy magánéleti gondjaik megoldásában. Gyerekkoromban sokszor játszottam iskolásdit a babáimmal, egy időben viszont orvos akartam lenni, 10-12 évesen betegségek latin nevét memorizáltam. Nagy szerencse, hogy a felső tagozaton is, a zselízi gimnáziumban is volt néhány egészen kiváló tanárom, közülük Zoller Mihálytól és Urbán Györgytől kaptam a legtöbb megerősítést, a legfontosabb útravalót: az irodalom szeretetét, az olvasás mániáját és a szenvedélyes tanítás mintáját.

 

Milyen meghatározó élmények, emlékek jutnak eszedbe a tanári pályáddal kapcsolatban?

Az első próbatétel a gyakorló tanítás volt ötödéves egyetemista koromban. A nagy múltú budai József Attila Gimnáziumban két harmadikos osztályt kaptam, és szabad kezet a módszerek, sőt a téma megválasztásában is. A „jóskások” meglehetősen eleven diákok voltak a szó jó értelmében, szorongtam is eleget, megúszom-e elevenen az órákat. Aztán sikerült egymásra hangolódnunk, a kedvező visszajelzések pedig azt sugallták, hogy talán alkalmas vagyok erre a pályára. (Sok-sok évvel később egy kedves diákom jóvoltából részt vehettem egykori gyakorló gimnáziumom névadója születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékünnepségén, amit a Nemzeti Színházban tartottak. Matyó Anett egy József Attila-szavalóverseny előkelő helyezettjeként kapott lehetőséget, hogy a Nemzeti nagyszínpadán mondjon verset – ez fontos pillanat volt nekem.) A palásti alapiskola lett az első munkahelyem, a magyar mellé zenét és rajzot is kaptam, sok-sok csillogó tekintetet, lelkes nebulókat, őszinte megnyilatkozásokat. Majd az ipolysági állami alapiskola (ma Pongrácz Lajos Alapiskola) magyar szakosa lettem. Osztályfőnökséggel is megbíztak, ami nagy felelősséget jelentett. Kezdettől tisztában voltam azzal, hogy a tanítás állandó készenlétet igényel: rendszeres készülést – ezt láttam a szüleimnél, akik 20-30 éves gyakorlattal a tarsolyukban sem átallottak szakfolyóiratokat lapozgatni, újabb és újabb módszereket tanulmányozni, továbbképzésekre járni, becsülettel felkészülni minden egyes tanítási órára. Igyekeztem úgy vezetni az órákat, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, szívesen végezzék el a feladatokat, bátran mondjanak véleményt az olvasmányaikkal kapcsolatban. Az volt a legnagyobb öröm, ha parázs beszélgetést indított egy-egy szöveg, s ha csodálkoztak a diákok, hogy milyen gyorsan kicsöngettek. Négy év alapiskolai tanítás után az ipolysági gimnáziumba kerültem, az embert próbáló mečiari időszakban. A nyakunkba ültetett erősen szlovák nemzeti érzelmű és a hatalom szédületében élő igazgató sok akadállyal keserítette a mindennapjainkat, de megvolt ennek a korszaknak a jó oldala is: azzal lázadtunk – tanárok és diákok egyaránt –, hogy csakazértis magasra tettük a mércét, és létünk, identitásunk igazolása érdekében kitűnő eredményeket értünk el. Sorolhatnám kedves emlékeim között a versenyek izgalmát, az osztálykirándulások hangulatát, a színházi élményeket, az alkalmi műsorok jótékony feszültségét, egy-egy fogalmazás, érettségi dolgozat árnyalt mondatait, az olvasónapló-bejegyzések rapszodikus gondolatfutamait. Nagyon örültem, amikor egy-egy gyengébb képességű diákom önmagát meghazudtolva jó eredményt ért el. Megrendítő volt, amikor az egyik alapiskolai osztályban a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek megkönnyezték és hosszú hetekig emlegették A Pál utcai fiúk zárlatát. Jó érzéssel töltött el, ha érettségi után néhány évvel összefutottam valakivel, aki olvasmányélményeiről is beszámolt, nemcsak sorsa alakulásáról, vagy ha valaki magyar szakra jelentkezett a diákjaim közül, majd diplomaosztás után megállta helyét a katedrán. Voltak persze kudarcok is, de azokat is hasznosnak gondolom, hiszen sokat lehetett belőlük tanulni. Egyetemi oktatóként pedig érdekes módon a módszertan-órák jelentik a legtöbb izgalmat és kihívást, igyekszem megosztani a felgyülemlett tapasztalatokat a tanárjelöltekkel. Mindent összevetve: eseményekben igen dús, változatos éveket tudhatok magam mögött, remélem, mindenkori tanítványaim jó szívvel őriznek emlékeikben. Az viszont általában zavarba hoz, ha valaki a példaképeként emleget.

 

 

(A teljes szöveg a 2013-as Katedra novemberi számában olvasható.)

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .