Kantár Balázs: A tanár, az ajándék és Ló Szerafin

Kantár Balázs

A tanár, az ajándék és Ló Szerafin

 

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis mi köze van a címben szereplő elemeknek egymáshoz. A kulcsot egy olyan fogalom jelenti, mellyel gyakran találkozunk, de jelentőségét egyáltalán nem tudatosítjuk – az illusztráció. Sokaknak az illusztráció a könyvek (főleg a gyerekkönyvek és a tankönyvek) megszokott velejárója. Tudjuk, hogy egy mesekönyv akkor igazán mesekönyv, ha vannak benne képek. És sokan sajnos ennek a feltételnek a teljesülésével meg is elégszenek, pedig az illusztráció jelenléte még nem jelent automatikusan jó minőségű illusztrációt, ahogy egy mese sem szükségszerűen olyan szöveg, amit a gyermek élvezettel hallgat, és egyben gazdagítja is őt.

Ha szövegek között válogatunk, támaszkodhatunk személyes tapasztalatainkra, szövegélményeinkre, esetleg szűkebb-bővebb tanulmányainkra az irodalom terén. Bármelyik pedagógusnak van annyi tapasztalata szövegekkel, hogy olyan könyvet tud ajánlani tanítványának/gyermekének/unokájának, ami megfelel a gyermek életkorának és megfelel bizonyos esztétikai elvárásoknak. De vajon megvan-e az a tudásunk, ami segítségével tájékozódni tudunk a kiadványok képi világában? Milyen kritériumok alapján döntünk két különbözően illusztrált, de tartalmában megegyező könyv között? Egyáltalán el tudnánk-e mondani, lennének-e szavaink arra, hogy megfogalmazzuk a képek közti különbséget a szubjektív benyomásainkon kívül?

Korunk iskolarendszere sajnos nem ad elég lehetőséget a képzőművészetben rejlő nevelési lehetőségek kihasználására, így mindazoknak, akiknek valamilyen módon alkalmuk nyílik befolyásolni a gyermek vizuális fejlődését, megnő a felelősségük. Kezdve a szülőtől, akitől a gyermek a születése pillanatától fogva elsajátítja a maga kultúrájára jellemző alapformákat, sémákat és látásmódokat[i], a többi családtagon át, akitől a gyermek (jó esetben) könyvet kap ajándékba, egészen a pedagógusig, aki megválogatja azokat a műveket (szövegeket és képeket), melyekkel a gyermek találkozik az oktató-nevelő folyamat során. És mivel a vizuális úton hozzánk érkező ingerek száma sokszorosára nőtt és nő folyamatosan, a szelektálás fontos és szükséges.

Az illusztrációk nagymértékben befolyásolják a gyermek esztétikai érzékének fejlődését és vizuális szocializációját. A gyermekkönyvekben megjelenő illusztrációk napjainkban a többséget tekintve egyazon ízlést képviselnek: csiricsáré színek, arányvesztett alakok, eltúlzott érzelmek pozitív és negatív irányban is. Ezzel a legnagyobb baj az, hogy ez az uralkodó, csaknem kizárólagos ízlés. És mivel az illusztrált művek szereplői rég elhagyták a könyvek lapjait, iskolatáskákról, ágyneműről, társasjátékról, ruhákról, élelmiszerek csomagolásáról – az élet összes területéről néznek vissza ránk, a valóság képi másának egyetlen átiratával találkozik a gyermek-olvasó, és ez egyáltalán nem segíti őt sem a valóság, sem a képmások, sem a kettő közti kapcsolat megértésében. Egynyelvű lesz egy soknyelvű korban, s képtelenné válik új és új képmások értésére, a valóság új elemei s új/másfajta leképeződései közt izgalmas, intellektuális és érzelmi intelligenciát aktivizáló feladatot adó feszültség átélésére.

A feladat tehát az, hogy keressük az esztétikailag értékes illusztrált könyveket, megteremtve a keresletet irántuk, és hogy ezeket a műveket eljuttassuk a gyermekekhez, kompenzálva a giccs-áradatot. A feladat teljesítéséhez mindenképp szükséges megállapítani, hogy mitől értékes egy illusztráció. Ennek a kérdésnek az alapos körüljárására jelen esetben nem nyílik elég tér, de annyit leszögezhetünk, hogy a „jó” illusztráció képes dinamikus viszonyba lépni a szöveggel úgy, hogy gazdagítja az értelmezést szöveg és kép azonosságainak, különbségeinek és egyéb viszonyainak vizsgálata során, vagyis a kép is aktív részévé válik az olvasásnak. Ilyen illusztrációkat találunk például Lázár Ervin köteteiben is.

A Négyszögletű Kerek Erdő[ii] a nemrég elhunyt író talán egyik legismertebb mesekönyve. Aki olvasta, biztosan emlékszik a szereplőkre: Mikkamakkára, Bruckner Szigfridre, Vacskamatira, Dömdödömre és a többiekre. Sőt, nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, sokunk emlékeiben a figurák ugyanúgy néznek ki. Ezeket az alakokat Réber László keltette életre néhány tollvonással. Mikkamakkát és a többieket mindenki ugyanúgy ismeri, ugyanis író és illusztrátor szorosan együttműködve alkották meg a kötetet. Nincs, vagy legalábbis a köztudatban nincs olyan kiadása a Négyszögletű Kerek Erdőnek, melyet ne Réber László illusztrált volna. Ez az együttműködés író és illusztrátor között nem átlagos, de nem is egyedi jelenség. Réber rajzai nélkül például Janikovszky Éva műveit is nehéz elképzelni. Az ilyen munka eredménye erősen befolyásolja az adott kötet befogadását és az életműhöz fűződő olvasói attitűdöt is.

 

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2014/ februári számában olvasható.

 



[i] VARGA Emőke: Az illusztráció a teóriában, a kritikában és az oktatásban. L’Harmattan, Budapest, 2012, 71.

[ii] LÁZÁR Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő. Móra Kiadó, Budapest, 1985.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .