Mihályi Molnár László: Őserők a sejtelmes homályban (Móricz Zsigmond üzenetei a gyökerekről)

Amikor a mezőben egy szép nagy koronájú fát látunk, ritkán gondolkodunk el azon, hogy vajon milyen nagy és milyen mélyre nyúló gyökérzete lehet. A sevillai világkiállításon a magyar pavilon egyik meghökkentő darabja egy ilyen fa volt, amelynek a gyökereit vízsugárral mosták ki, és a gyökérzet szinte ugyanolyan nagy és szerteágazó volt, mint a korona ágai. Egy szerves építészeti alkotásban ennek a kiállítási tárgynak az üzenetét megfogalmazhatja mindenki magának, de ismerve az építész nevét (Makovecz Imre) még teljesebb lesz a kép.

Móricz Zsigmond, a magyar irodalom „szerves alkotója” már a XX. század első harmadában is ebben gondolkodott. A modernitást nem a vas, az acél, a beton vagy az üvegtechnológia jelentette számára, s az irodalomban sem a nyelv funkciótlan sterilizálása, hanem éppen ellenkezőleg: a nyelvben rejlő ősi kifejező eszközök megújítása, a nemzeti hagyomány gyökérrendszerének felismerése és felmutatása a „nemzet lelkében ható névvarázs” megőrzésével. Abban az időben lépett színre, amikor a magát polgárinak nevező materialista szocialista és liberális réteg azon fáradozott, hogy elvessen és megtagadjon mindent, ami régi (mondván, hogy elavult), amivel a haszonelvű és istentagadó „szellemiséget” állította szembe újként bemutatva, s vezette szándékosan vagy akaratlanul is zsákutcába a közgondolkodást. Voltak Móricznak is futó kalandjai ezzel a világpolgári nyilvánosházzal, de műveiben tántoríthatatlanul a nemzet közös ősi ihletettségét őrzi és erősíti tovább. Ezt a lelkületet próbálja felmutatni a történelmi múltból merített témáiban is (Erdély, Rózsa Sándor), és ennek a megrontását és megromlását akarja szintén feltárni a társadalomlélektani mélységű műveiben. Ahogy az édesanya játékos derűvel próbálja védelmezni gyermeke lelkét, hogy egészségesen nőhessen fel, és ne kelljen túl korán szembesülnie a nyomorral és kiszolgáltatottsággal, ahol a szegény emberen csak a még szegényebb, a koldus akar segíteni (Hét krajcár). Megismerhetjük azt is, hogy milyen pusztító és önpusztító tud lenni az alkotó őserő, ha csak az ösztönös vágyak és a vagyonszerzés kielégítésére irányul, ha az önzés és kapzsiság uralkodik el az emberek lelkén (Sárarany). Azt is elemzi, hogy a jóindulatból és szeretetből táplálkozó érzékeny lélek énekesmadara mint válik kétségbeesett és nyöszörögve vergődő „kalitkás seregélyfiókává” a haszonleső marakodók falujában, hogy végül a szellemi útmutatás helyett ténylegesen égő emberi fáklyaként világítson abban a szellemi sötétségben, ahol a Szentírást nem igazságként, hanem a hazugságokat eltakaró függönyként értelmezik az ostobák, de gyermekeik megmentője kapcsán mégis csak el kell gondolkodniuk, hogy mit is akart nekik mondani az elején ez a fiatal pap (Fáklya). A háborúk okozóinak kilétére és valós okaira kérdez rá meghatóan és egyszerűségében is az igazságosság felől közelítve, amikor az ellenségnek kikiáltott és lövészárkokba nyomorított székely és orosz katona találkozását leírja. A férfiszemek keserű és együttérző könnyeiben ott a vád: ha mi, egymás legyilkolására kivezényelt dolgos családapák, nem akarjuk ezt, akkor kicsoda és micsoda sátáni hatalom haszna miatt kell puskát fognunk egymásra. És akik ezt nem ismerik fel, hanem gondolkodás nélkül tejesítik a parancsot, gyilkoló gépekké válnak, amiért itt kitüntetés jár, de akkor ez miért bűn odahaza a civil életben, ha gyermekemnek én is ilyen módon akarok pénzt szerezni a vásári ajándékra (Kis Samu Jóska, Szegény emberek). Hogyan és miért romlik meg a világ? Milyen szerepe van ebben az embernek, milyen a társadalomnak, és milyen az a világ, amely a bűnt erényként tudja elfogadtatni. Egy kisváros bűnben izzó parazsáról kaparja le a hamut, hogy a csábítás lelkületét, rendszerét és módszereit megmutathassa a Rokonokban. Ám nem lehet mindent a társadalom bűnéül felróni, mert emberi jellemen és tartáson is múlik, hogy még a nyomorúságban is megmaradunk embernek, és az embert próbáló kemény munka pihenőjekor tudunk játszadozni, tréfálkozni, erőt gyűjteni, vagy pedig eldőlünk a tűző nap alatt a mezőn, és csak a biológiai létünk szintjén megrekedve az evésre gondolunk, nem osztozva az ennivalón sem szülővel, sem feleséggel, sem a gyermekünkkel. Végül az ilyen ember számára nem a halála jelenti a tragédiát, hanem az élete, mert emberi szellemiség és képzelet híján nem tud kitörni ebből a beszűkült életfelfogásból (Tragédia). Persze van, aki szeretne is, akarna is változtatni a helyzetén, de nem ismeri fel bajainak okozóját (vagy talán nem is mer az elérhetőnél tovább merészkedni gondolatban), ezért keserűségében és tehetetlen dühében a hatalom hozzá legközelebb lévő szolgájába, a csendőrbe mártja bele kését. Üzenve ezzel talán már azt is, hogy a nyomorúság fő okozói olykor koncot vetnek oda a tömegeknek, hogy azon töltsék ki dühüket, nehogy meglássák és számon kérjék az igazi bűnösöket (?!) (Egyszer jóllakni). A kis Nyilas Misi még csak édesanyja szeretetéből és útravaló szavaiból táplálkozik, de hamar rá kell döbbennie, hogy a felnőttek, a „nagyok” világa nem mindig példamutató, nem mindig tiszteletre méltó, mert nem mindenkit nevelt szerető édesanya, és egyre kevesebben tartják igazodási pontnak az életnek értelmet adó emberfölötti lét szeretetparancsát. Így az emberiség kegyetlen árvaságra jut a gonosz mostohák, haszonleső gazdák, uzsorás „segítségnyújtók” karmai között, akik szándékosan bomlasztják a gondoskodó családi melegséget, tagadtatják meg a gondviselő Istent, és darabolják fel a biztonságot és otthont adó hazákat, mert csak így uralkodhatnak a csordává züllesztett tömegeken, és lehetnek haszonélvezői ennek az ellenségeskedésre és gyűlöletre felépített világnak. (Ugye milyen ismerős jelszavak: nem a család, hanem az egyén, nem a nemzet, hanem a világpolgárság, nem a hit és lélek, hanem az anyagi biztonság stb.!!)

A Barbárok című novellája egy kisregénynek is megfelelne. A történet kerek, egész, lezárt, bár még sok teret enged az értelmezésnek, azoknak a jelzéseknek, rejtett üzeneteknek, amelyekre külön utalás nem vonatkozik, de a kultúrkör ismerete magyarázatot ad. A három rész három helyszínt, három hangvételt tár elénk. Az első az alföldi pusztaság legelője, ahol szinte érzelmi töltés nélkül, de nagy mélységekbe kapaszkodva zajlik le egy véres tragédia: két pásztor (a veres juhász és társa) hidegvérrel megöl egy pásztort és annak fiát (Bodri juhászt és kisfattyút) csupán az anyagi haszon, a nyereségvágy miatt (háromszáz birkát hajtanak el). S hogy minden nyomot eltakarítsanak, az eltemetett áldozatok fölött higgadtan tüzet raknak, s megsütik a szalonnájukat. „Jóízűen megvacsoráztak. – No e megvan – mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.” … mintha a tűz lelkiismeretüket is megtisztította volna, pedig csak még mélyebbre égeti bele a bűnt.

 

(a cikk folytatása a Katedra folyóirat XXII/1. (szeptemberi) számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. A Katedra folyóirat szeptemberi száma | Katedra Válasz

    […] Őserők a sejtelmes homályban […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .