Csicsay Alajos: Egy elhallgatott per a nyolcvanas évek közepén

Mivel a tanárok elfogadták a szalagavatói vacsorát, melyre a diákok szülei hívták meg őket, a gimnázium igazgatója ellen a munkaadója „jogcím nélküli meggazdagodás” ürügyén fegyelmi eljárást indított. Büntetése nyilvános megrovás, azaz „verejné pokarhanie” lett. Történt mindez az 1985/86-os tanévben. Az elmarasztalt személy a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium frissen kinevezett, fiatal igazgatója, Keszegh István volt.

– Feleségemmel, aki jogász, úgy gondoltuk, nem engedjük meg, hogy tisztségem betöltésének mindjárt az elején – ugyanis 1985. április 9-én neveztek ki – megfélemlítsenek vagy legalábbis elbizonytalanítsanak, hogy majd később utasítgassanak olyan döntések meghozatalára, melyek semmilyen körülmények között nem vállalhatók. Pereltem hát a munkaadómat, aki nem más volt, mint a kerületi nemzeti bizottság, és végig vittük a hónapokig elhúzódó ügyet, de megérte. Másodfokon törölték a büntetést, és én emelt fővel végezhettem tovább a munkámat.

Ez akkor párját ritkító, merész tett volt, de persze elsumákolták. Később nem bosszulták meg rajtad?

Semmi olyasmit nem tettem, amibe belekapaszkodhattak volna. Egyébként sem a szalagavatói vacsora volt az ok arra, hogy belém kössenek, hanem egészen más. Emlékezhetünk rá, legalábbis mi, korosabbak, hogy a nyolcvanas évek elején egy jól megszervezett támadás indult a magyar iskolák ellen, amit közös összefogással, éppen egy évvel az én kinevezésem előtt sikerült kivédeni. A magyar nyelvű oktatás leépítésére irányuló törvényjavaslatot levették napirendről, de a szándék, mint később tapasztalhattuk, lappangva tovább élt. Minden rossz volt, amit a nemzeti tudat fenntartása érdekében tettünk. Az olyan csekélységnek tűnő dolog is, mint a miénk. Első komáromi osztályom és évfolyamtársaik iskolánk szalagavató ünnepségén magyar viseletben táncoltak palotást, és először öltötték magukra ballagáskor a matrózblúzt. Azóta ez már hagyomány, ám mindjárt akadt olyan, akinek szemet szúrt.

A „szúrós szeműek” alattomosságai arra kellettek a hatalomnak, hogy ránk bizonyítsák, növendékeinket nem odaadó hazafiságra neveljük, sőt szeparáljuk is őket, ezért az államnyelvet sem sajátíttatjuk el velük rendesen.

Ennek jogos cáfolására akár az egész családom példaként szolgálhat, mert feleségemmel mindketten Prágában tanultunk tovább, s gyermekeiknek is majdnem második otthona lett Csehszlovákiának az akkori fővárosa.

Mielőtt rátérnénk életpályád leírására, kérlek, vázold fel, honnan indultál és hogyan!

Szüleim második gyermekeként születtem 1950. június 25-én Marcelházán. Ha nem előzött volna meg majdnem három és fél évvel egyetlen testvérem, ki tudja, hogyan alakult volna a szüleim sorsa. Béla ugyanis 1947. január 19-én jött világra, akkor, amikor községünk csehországi deportálására kijelölt családjait katonai felügyelet mellett pakolták teherautókra, majd marhavagonokba. Amikor szüleimre került a sor, édesanyám már előrehaladott állapotban volt, ezért otthon maradhatott, de a család többi tagját, beleértve édesapánkat is, elvitték.

Térségünkben akkor is válságos helyzet volt (1956), amikor iskolába kezdtem járni a szülőfalunkban, amiből mi, gyerekek semmit sem észleltünk. Zámbó tanító néni az első osztályban, a maga emberszeretetével, olyan indíttatást adott, amilyent minden gyereknek szívből kívánok. Élete végéig figyelemmel kísérte egész életutamat, s nyilván nemcsak az enyémet. A felső tagozatos tanítóim közül legszívesebben Sziegli Joachim és Szabó Zsuzsanna (aki később az egyik komáromi alapiskolában a gyermekeinket is matematikára tanította) emlékszem. Részükről a kemény, de következetes szigor és a fegyelem – ami engem mindig vonzott –, fordította hajlamomat, majd érdeklődésemet a matematika felé. Annak ellenére, hogy éppen olyan csínytevésekben résztvevő gyerek voltam, mint a többi, iskolánk minden tanulójával és tanítójával jó volt a kapcsolatom. Életem első tanulmányi versenyén, a matematika olimpián járási első lettem, és a Szabad Földműves újságban indított kétéves versenyt is megnyertem.

Tanulmányaimat a komáromi gimnáziumban folytattam. Egy évig bejáró, majd bennlakó diák lettem. Igazi diákéletet éltem. Ami az iskolában történt, abban többnyire részt vettem: ha irodalmi színpad alakult, ott szerepeltem, ha klubfoglalkozás, abba kapcsolódtam be, persze leginkább a matematika – fizika – kémia szakkörbe, de az iskolai sportbajnokságot sem hagytam ki.

Életem későbbi alakulásában két ember – két vérbeli pedagógus – Oláh Imre matematika-fizika szakos tanár, az osztályfőnököm és Gáspár Tibor magyar-történelem szakos tanár játszott döntő szerepet. Példájuk kiemelten jellemformáló volt számomra, később is a nyolcvanas években, amikor már kollégák lettünk.

Érettségi előtt, bátyámat követve, én is a nyitrai főiskolára készültem, de Oláh tanár úr azt mondta: „Neked, fiam, Prágában a helyed”. Így hát tanulmányaimat 1968-ban Prágában folytattam a Károly Egyetem matematika-fizika tanárképző szakán. A légkört ott nemcsak a világszínvonal határozta meg, hanem az intézmény emberi nyitottsága is. Ott mindegy volt, milyen anyanyelvű a diák. Ha észrevették, hogy szavai mögött rátermettség és tudás van, nemzetisége miatt nem üldözték el, mint sajnos némelyeket egyes szlovák egyetemekről, hanem felkarolták, sőt még tisztelték is. Aki viszont nem felelt meg a követelményeknek, mindegy volt, honnan jött, nem tűrték el, hogy kínlódjon, hanem már az első évfolyamban eltanácsolták. Elejével persze én is törtem a cseh nyelvet. Kašpar professzor óráján történt – aki nemzetközileg elismert szaktekintély volt –, hogy néhány diáktársam megmosolyogta a kiejtésemet, illetve mondataim hibás megfogalmazását, a tanár úr pedig ilyetén tette helyre a dolgokat: „Gondoljanak bele, diák urak, ha most itt önöknek kellene németül vagy oroszul előadniuk…” , és megdicsért a megoldásomért.

Prágában én is „Adys” diák lettem, és az is maradok életem végéig. Az ottani Ady Endre Diákklubnak kezdettől fogva egyéniséget, ugyanakkor közösséget formáló ereje volt. Ott tanultunk meg vitatkozni az élet és a világ dolgairól. Prágában tanultam meg a másság, a másképp gondolkodás elfogadását, és szerettem meg a csehek jellegzetes mentalitását. És hát ott ismertem meg énem jobbik felét, a komáromi Kubica Margitot (Titit), aki akkor jogot tanult, majd végzett ugyanazon az egyetemen, mint én. Lányunk, Tünde is a Károly Egyetem diákja lett a jogi fakultáson, ahol PhD. fokozatot szerzett, s pont azokat a padokat koptatta, melyeket az édesanyja, s azokat az utcákat rótta, amelyeket mi is egykoron. A példa ragadós. A matematika „megfertőzte” Balázs fiamat is, olyannyira, hogy egyszer kijelentette, majd ő is tanítani fog, de csak felsőbb iskolában. Az egyetem elvégzése után PhD. fozattal bele is kóstolt; kutatásai mellett egy évig tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, amíg nem ment ki külföldre kutatni. Jelenleg Budapesten a Rényi Matematikai Kutatóintézetben szintén mint kutató dolgozik.

Tehát tanár lettél. Hol kezdted el a pályádat?

– Szerettem volna Komáromban, de akkor ott éppen nem volt szabad hely, ezért elfogadtam a Nagymegyeri Magyar Tannyelvű Gimnázium igazgatójának, Szuh Kálmánnak a meghívását, aki személyesen keresett fel, mondván, a hírem már eljutott hozzá. Sokat nyomott a latban, hogy lakást is felkínált. Az sem volt akadály, hogy alig kezdhettem el tanítani, egy évre be kellett vonulnom katonának, majd mikor leszereltem, megnősültem és 1977-ben a család is Nagymegyerre költözött.

Megyeren színvonalas munka folyt, jól felkészült kollégák közé kerültem, akik segítettek az elindulásban. Az alapiskolával is rendezett volt a kapcsolat, néha benéztem hozzájuk egy-egy matematikaórára. Szakkört szerveztem, és bekapcsolódtam a Csemadok városi szervezetének a munkájába is. Ez lett az adys korszaknak a folytatása. Varga László kollégával és barátommal megalapítottuk a Csemadok Klubot, aminek elnöke lettem. Aktívan bekapcsolódtunk az akkori Nyári Művelődési Táborok szervezésébe, és tagja lettem az országos Klubtanácsnak. Nejem a kislányunkkal otthon volt fizetett szabadságon, s mi a klubelőadások után a lakásunkon folytattuk a családias összejöveteleket. Rendkívül szép időszaka volt ez az életemnek.

Mennyi ideig tartott?

– Csak három esztendeig, mert Nagymegyeren a gimnáziumot 1978-ban szakközépiskolává kezdték átszervezni, ezért kevesebb lett a gimnáziumi osztály. A család 1979 februárjában visszaköltözött Komáromba, én maradtam Megyeren, de a terveim közt szerepelt, mihelyt lehetőség lesz rá, megyek utánuk. Erre 1980-ban került sor, s mindjárt osztályt is kaptam, az egykori alma materemben – nem is akármilyent!

Ám alig telt el öt év, és te lettél az egykori „alma matered” igazgatója. Ez hogy történt?

A gimnázium vezetésében az 1980-as évek közepén változás állt be, ami bizonytalan helyzetet teremtett. Az addigi igazgató, Horváth József húsz év után nyugdíjba ment, helyébe egy Dél-Csehországból érkezett, Komáromban teljesen ismeretlen személyt neveztek ki, aki pár hét múlva el is ment az iskolából. Újra Horváth Józsefet bízták meg az intézmény vezetésével. Ekkor szólítottak meg az általam nagyra becsült, tapasztalt kollégák (Hatvanger László, Oláh Imre, Gáspár Tibor, Szénássy Zoltán), hogy vállaljam el az igazgatói tisztséget. A bíztatás, pláne a felkérés, teljesen váratlanul ért. Nem igazán volt ez akkoriban egyszerű kihívás, hiszen párttag sem voltam, és évek óta a Csemadokban az akkori elvárásoknak nem mindig tetsző dolgokat „műveltem” Bajnok Istvánnal és a másokkal. Ezek az évek azonban egy kicsit a nyitás évei is voltak. Az említett tanártársak véleménye sokat számított, és az addigi igazgató is támogatott, hát igent mondtam. Így lettem 34 évesen, párton kívüliként az akkori Nyugat-Szlovákiai kerület tán legfiatalabb igazgatója, egy rangos, magyar felvidéki gimnáziumban.

Nemrég hallottam valakitől, hogy a gimnázium diákjainak száma már meghaladja a 800-at.

– Ennyi sohasem volt. A 2013/14-es tanévben, tehát ma 520 diák, 19 osztályban tanul, s a tanárok száma 42. Büszkén vallhatom, hogy vezetésem alatt növekedett meg lényegesen a diáklétszám. Az 1984/85-ös tanévben, 16 osztályban a nappali tagozaton 355 fiatal tanult, de volt esti tagozatunk is 54 diákkal. Az 1989/90-es tanévben már 5 párhuzamos osztályt sikerült indítani, 179 tanulóval, először a gimnázium történetében, s a tanári kart 54 pedagógus képezte. Ez azt jelenti, hogy a diákok száma öt év alatt 200-zal lett több. Sajnos ma sokan úgy vélik, ez amolyan magától értetődő dolog volt. Igazgatásom ideje alatt Rácz Lajos kollégával, iskolánk pályaválasztási tanácsadójával egy jól működő kapcsolatrendszert sikerült kiépíteni a Komárom vonzáskörébe tartozó alapiskolákkal. Személyesen mentünk el minden iskolába, hogy hiteles információkat tudjunk adni a gimnáziumunkról nemcsak az igazgatóknak, hanem a tanulóknak, a tanáraiknak és a szülőknek is. Számomra nagyon tanulságosak voltak ezek a beszélgetések.

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXI/8. számában olvasható)


2 hozzászólás

  1. Katedra 2013/2014 április | Katedra Válasz

    […] Egy elhallgatott per a nyolcvanas évek közepén […]

  2. j Válasz

    Erről nem is tudtam, ezek szerint Mütyür tannéni feljelentette Önt! …szép világ lehetett/volt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .