Varga Tamás: …mert kezdő mindenki volt…

A hagyományos táblázatokkal és számokkal való értékelés számomra nem elég ahhoz, hogy kifejezhetővé tegyem a pedagógiai hivatáshoz való hozzáállásomat, valamint az általam tanított tantárgyak vagy kapcsolati viszony jellemzését.

Kezdő pedagógusként az ember úgy gondolkodik, hogy megválthatja a világot és majd „ÉN” bebizonyítom, hogy sikerülhet az, ami a sok éve szakmájában lévőknek eddig nem. Igen, kérem, ez nálam is pontosan így volt, mint minden pályakezdő tanárnál. Azonban be kell látnom, hogy van, adott esetben vannak olyan pillanatnyi állapotok az életben, amikor el kell gondolkodni azon, hogy miként is cselekedjen a tanár, aki épp annyira emberi lény, pótszülő, nagytestvér vagy csak egy biztos pont a diák életében.

Önértékelés lévén őszintén, minden jellememelés és színezet nélkül írom, hogy szakmailag érettnek érzem magam a választott pályára. Fiatal korom ellenére jelentem ki azt, hogy talpon tudok maradni a diákok és a kollégák különböző próbálkozásai ellenére, még ha bizonyos szituációkban pillanatnyilag „elveszettnek” is tűnök. Ezen személyiségalakulás kiépítésében nagy szerepet játszott az egyetemi éveim alatt tapasztalt helyzetek, valamint az adott feladatok megoldása a különböző munkahelyeken. Az, hogy az ember elé folyamatos akadályokat görgetnek a saját kollégái, az első pillanatokban felfoghatatlan, a második nekifutásra bosszantó, de a végén erős akarattal leküzdhető.

Talán ezeknek a feladatoknak és próbáknak köszönhetem, hogy az általam tanított órákban a szakmaiság mellé a személyemből fakadó humor épp annyira van jelen, mint a nevelés és a tudás átadása. Úgy gondolom, hogy a szakmánkban a bizalom, a jó kapcsolatépítés a csapatszellem kialakítása fontos, hogy a mindennapok gördülékenyebbek és kevésbé kiélezettek legyenek. Elengedhetetlen, hogy a hozzánk forduló diák érezze, megbízhat bennünk és tanácsot épp úgy kérhet, mint problémamegoldást (az óra keretein belül, s kívül egyaránt).

A csapatépítés a közösségben történik, ott alakul, fejlődik és a végén ott is kell valamilyen úton vagy módon csúcsosodnia. Most, hogy osztályfőnök is lettem, elgondolkodtam azon, hogy mi legyen az a pici irányvonal, ami alapján megpróbálom a gyerekeket irányítani és figyelmüket felkelteni egy adott cél irányába. S az első lépés ebben az esetben a csapattá alakítás volt, melyhez Eleanor Roosevelt egyik kedvenc mondatát választottam: „A jövő azoké, akik hisznek álmaik szépségében”. Osztályfőnökként pedig próbálom a feladatokat a legjobb tudásom szerint megoldani, s egyben bízom abban, hogy közösen tudunk a kitűzött célig eljutni.

A munkahelyi teendők mellett pedig továbbra is aktív szeretnék maradni a szakmában és a szülővárosom életében egyaránt, hogy ezzel is egy kicsit hozzájárulhassak a jövő alakulásához.

Bár leírva nagy gondolatmenetnek látszik, azért bízom abban, hogy némileg kivitelezhető.

 

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .