Vass Lívia – Viczay Ildikó: Adaptív lehetőségek a testnevelésben

A fogyatékossággal kapcsolatos hátrányos helyzetről, illetve az abból adódó társadalmi kirekesztődésről, valamint (ennek ellenére) az oktatási struktúrába történő építő-megoldó beilleszthetőségről nehéz átfogó képet nyújtani. Komplex, adaptálható rendszerek ritkán állnak rendelkezésre, és a személyi-, módszerbeli-, de még inkább az eszközbeli hiányosságok tovább akadályozzák a munkát.

Az oktatás minden szintjén – óvodától az egyetemekig – foglalkozni kell a fogyatékossággal, hogy elősegítsük a fogyatékos személyek elfogadását, megkönnyítsük együttélésüket a társadalom többségi tagjaival. Ezért szem előtt tartva a sportban való esélyegyenlőség elvét (etnikai, vallási vagy világi meggyőződés, egészségi állapot, politikai állásfoglalás, életkor sem befolyásolja), legyen az férfi vagy nő, ép vagy fogyatékossággal élő, fontosnak tartjuk, hogy az együttes játék, mozgás és sportolás elfogadhatóvá tegyen minden egyént.

A testnevelés oktatása során – a többi tárgytól eltérően – az adaptív szemléletmódot könnyebben meg tudjuk valósítani. Hiszen a gyermekek adottságai, fizikai képességei eleve más és más szinten vannak, így folyamatos a differenciálás, a fejlesztés és a tehetséggondozás. A testnevelési játékok egyik fő feladata, hogy a mozgás a gyermekek számára valóban élmény legyen. Ezért tartjuk fontosnak, hogy megismerjenek, kipróbáljanak olyan sportágakat is, melyeket eddig kevésbé ismertek. Az a tény, hogy ezek a sportágak parasportok, talán még érdekesebbé teszi a teljesítési-eredményességi célokat. Hiszen kihívásként lebeghet előttük, hogy vajon mit tudnak a fogyatékossággal élők, és milyen az épek játéka. Az együtt játszás közben érdekes élményeket, tapasztalatokat lehet szerezni, és mindez önértékelési szempontból is nagy jelentőséggel bír. A sportolás, mint eszköz elősegíti nemcsak a mozgásbeli képességek javulását, hanem az elfogadás és a változó körülményekhez való fogyatékosság-specifikus alkalmazkodást is. A fogyatékos tanulók sporttevékenységének hatása ezáltal is integrálódik a szocializáció folyamatába (Benczúr, 2012).

A fogyatékossággal élő gyermekek számára azért is fontos a sportolás, mert a rendszeres fizikai aktivitás életmódváltáshoz, minőségi váltáshoz vezet, és csökkenti a társadalmi kirekesztettség érzését. A rendszeres mozgás különböző területeken fejtheti ki pozitív hatását: korrekció, fokozódó romlás megakadályozása, mozgásigény kialakítása, motoros képességek fejlesztése, egészséges életre nevelés, önálló életre való felkészítés, társas kapcsolatok erősítése, sikerélmény és jó közérzet biztosítása (Gordosné, 2004).

A testnevelés eszközrendszerét és a lehetőségeket figyelembe véve inklúziós szándékkal három sportág adaptációját emelnénk ki: boccia, ülőröplabda és a csörgőlabda. A kiválasztásnál figyelembe vettük azt, hogy az említett sportágak mind a különböző fogyatékossággal élők körében, mind pedig az épek körében is ugyanolyan eséllyel játszhatóak, és a testnevelés tantárgy keretében is megvalósíthatóak legyenek.

Az ülőröplabdázás 1980 óta tartozik a paralimpiai hivatalos sportágak közé (VI. nyári olimpia Arnhem, Hollandia). 2000-ig az ülő- és az állóröplabdázás versenyeit párhuzamosan tartották, most már csak az ülőröplabdázás szerepel a paralimpián. Athénban volt az első alkalom, amikor nők is versenyzési lehetőséget kaptak (Kőpatakiné, 2007). Az ülőröplabdázásnak nagy térhódítása van az épek között is, így az egyre nagyobb népszerűségnek köszönhetően az ülőröplabdázás megjelent, mint strand ülőröplabdázás (beach sitting volleyball), melyben fedett versenyeket is rendeznek. Az ülőröplabdázás szabadidősportnak is kiválóan alkalmas, hiszen nincs test-test elleni küzdelem, így kevesebb a sérülés és az ülő testhelyzet „ellenére” mégis sikerélményt okoz. A csoportos teljesítmény és a csapatba tartozás érzése által is pozitív érzelmi hatások érik a játékosokat. Ez a sportág minden mozgássérült kategória előtt nyitva áll, akik segédeszközzel, vagy a földön ülve tudnak játszani. Az iskolai adaptálás egyik fő szempontja, hogy eszközigénye megegyezik a röplabdázás eszközeivel (háló, pálya, labda). Az intenzív, gyors játék folyamatos kommunikációra épülő csapatmunkát követel meg. És kiemelten fontos, hogy ténylegesen megvalósulhat a mozgássérült és az ép gyermekek együtt foglalkoztatása.

A Csörgőlabda (Goalball) a látássérültek sportja, mely a II. világháború utáni korba nyúlik vissza. A háborúban megvakult veteránok számára találták ki, a katonák kondíciójának ápolására és a megváltozott életminőségük fejlesztéséhez használták. Először 1976-ban Torontóban mutatták be a sportágat a Paralimpiai Játékokon. Az 1980-as arnheimi paralimpián játszották először hivatalos sportágként. A csörgőlabdát mindkét nem vak és látássérült sportolói is egy csapatban játszhatják. A csörgőlabdát azért is ajánljuk, mert fejleszti a térbeli tájékozódást, térészlelést, a hallás utáni tájékozódást, fejleszti a gömbérzéket, a megfigyelőképességet és a reagálásgyorsaságot. Hozzájárul a koncentrált és tartós figyelem fejlesztéséhez is.

A golyós sportok között találunk többet is, amelyet könnyen lehet az iskolákban, a szabadidős tevékenységek során játszani és adaptálni (pl. pétanque, bocsa, boccia). Mindhárom játék esetében egy központi kis golyó közelébe kell juttatni a nagyobb golyókat. A szabályrendszerük, a dobási-gurítási technikájuk, a golyók jellemzői (méret, anyag, szín), és a játékterület is változó (méret, talaj minősége). A boccia jelen van a paralimpiákon. Szabályait eredetileg 1980-ban Dániában dolgozták ki, központi idegrendszeri sérültek számára. Sportágként 1984 óta szerepel a paralimpia programjában (New York, Stoke Mandeville). Az atlantai paralimpia (1996) óta már más sérüléssel rendelkező emberek is játszhatják (Páni, 2002). A boccia játéknak fontos szerepe van a személyiségfejlesztés terén (pl. kooperatív, konstruktív tevékenységvégzés, segítőkészség, fegyelmezettség). Fejleszti a koncentrációt, továbbá a taktikai és stratégiai feladatok összessége a logikai gondolkodást fejleszti. Javítja az egyensúlyt, a koordinációs képességeket, a labdaérzéket, a dobótechnikát és a finom-koordinációt.

A bemutatott három játék adaptálása a foglalkozásokon, tanórákon – a gyermekek előképzettségétől függően – jól megoldható. A szabályok könnyen alakíthatóak az iskolák által biztosított lehetőségekhez, a gyermekek életkorához, érdeklődésükhöz. A közös játék új élményeket biztosít mindenki számára, értéket teremt a közösségben, a pedagógus módszereiben pedig akaratlanul is változások jelennek meg. Ez a kölcsönösség pedig hasznára válik a gyermekeknek és a nevelőknek egyaránt.

Felhasznált irodalom
Benczúr, M. 2013. Gyógypedagógia – rehabilitáció – adaptált testkultúra és sport. In: Rehablitáció. 23/1-2. sz. 16-21.p.
Gordosné Szabó, A. 2004. Bevezető általános gyógypedagógiai ismeretek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
Kőpatakiné Mészáros, M. – Nádas, P. 2007. Ismerkedő könyv: A paralimpiai sportok – társadalmi befogadás – szemléletváltás. Magyar Paralimpiai Bizottság, Budapest
Páni, R. 2002. A csörgőlabda. In: Fejlesztő Pedagógia 2002/4-5. sz. 30-31 p.

Vass Lívia, egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, Sporttudományi és Testnevelési Intézet, Sportbiológia Tanszék
Viczay Ildikó, egyetemi adjunktus, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-európai Tanulmányok Kara, Pedagógusképző Intézet

(Az írás megjelent a Katedra folyóirat XXII/10. számában)

kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .