Az oktatásügy, mint “aszpirin” a társadalom problémáira

A pedagógusok országonkénti bérkülönbségéről, a lengyel oktatásügyi reformról, a tanárok túlterheltségéről, az “aszpirin-hatásról”, a pedagógus életpálya dilemmáiról, az iskolavezetési hierarchia fontosságáról, a racionalizációról és a szlovákiai magyar (kis)iskolák sokat tárgyalt esélyeiről beszélgetett SETÉNYI JÁNOS budapesti oktatáskutatóval, oktatási szakértővel VASIK JÁNOS, a Pátria Rádió munkatársa. 

Ha Ön most választhatna, a visegrádi országok közül melyikben szeretne alapiskolai (általános iskolai) vagy pedig középiskolai tanár lenni?

Nehéz kérdés, a statisztikák, adatok szerint jelenleg a lengyel tanárokat fizetik legjobban, méghozzá sokkal jobban, mint a többi visegrádi országban. A magyarok és a csehek hasonlóan keresnek – elég alacsony a fizetésük –, és minden tekintetben a szlovákiai pedagógusok azok, akik a legrosszabban fizetettek.

A világ tanár fizetéseihez képest hová sorolhatók a V4-ek?

Egyértelműen a világ legfejlettebb országainak, az ún. OECD-országoknak az átlagához hasonlítjuk a fizetéseket, és az OECD átlag alatt helyezkednek el. Tehát nem tragikusan hátul, de egyértelműen az átlag alatti fizetésekről beszélünk, viszonylag rosszul fizetett tanárokról van szó tehát.

Egy másfél százalékos béremelés jelenthet-e bármit is bármelyik ország tanárainak fizetése esetében?

A rövid válasz az, hogy nem, ennek nincs súlya. A bérelmaradás jóval nagyobb másfél százaléknál, de amit még fogunk erről beszélni, és amit minden kutatás egyértelműen közvetít számunkra, az az, hogy az egész munkaterhelés ügyet, a tanári életpályát kell ahhoz áttekinteni és átgondolni, hogy egy jobb bérezés felé el tudjunk mozdulni. A jelenlegi szerkezetben – és itt a mindenkori pénzügyminisztereknek egy kicsit, ha nem is adunk igazat, de megértőek vagyunk velük szemben – sokkal többet nem lehet adni erre a oktatásügyre. Néhány százalékot le lehet csippenteni, de jelentős béremelést csak egy belső szerkezetváltás eredményezhet majd.

Mit jelent ez a jelenlegi szerkezetben? Lengyelország egy nagyon komoly oktatási reformon van túl, ennek már mérhető következményei vannak – ha más nem, akkor a PISA felmérésekben és az említett bérkülönbségben. Ez már ennek köszönhető?

Igen. Az első kérdés az, hogy hány órát dolgoznak a visegrádi tanárok a nemzetközi, európai vagy OECD átlaghoz képest? Azt lehet mondani (itt a legpontosabb adataink Magyarországról vannak), hogy a magyarországi kollégák óraterhelése alacsonyabb, mint az OECD átlag. Az alsó tagozatos tanítóknál jelentősen alacsonyabb, de a többieknél is egy viszonylag alacsonyabb óraterhelésről van szó. A második érdekes dolog, hogy ezt viszont nem érzik a kollégák, mert a világ legfejlettebb országaiban az iskolában elvégzett munka egy részét pedagógiai asszisztensek, külső szakemberek, pedagógiai szakemberek, önkéntesek, közmunkások és hasonlók látják el, a mi pedagógusaink azok mindenesek, mindent ők látnak el. Tehát amikor decemberben hófúvásban összekapaszkodott gyerekeket lehet látni, akik sorban mennek, és egy nagy bundás néni kíséri őket valami emlékmű felé egy szál virággal, akkor lehet tudni, hogy a volt szocialista országokban járunk és koszorúzási ünnepség van, ami szintén a pedagógus dolga. Ez másutt nincs így. Tehát viszonylag alacsony az óraterhelés, de nincsenek segítők, és a másik nagy kérdés pedig a kapacitások kérdése – ez a falusi, 10-12 fős osztályokkal működő kisiskolák ügye. Lengyelországban ezen túl vannak. Nagy, központi, járási iskolákba vonták össze a gyerekeket, buszoztatnak, az óvoda és az alsó tagozat maradt a faluban, de felső tagozat nincs. Hogy hány pedagógussal dolgozik több, mint kellene, erre becsléseink vannak, de azt szokás mondani – minden évben számolnak ilyesmit – hogy 20-25%-os többlet van. Ez nem látszik a hétköznapokban, mert a szakos pedagógusokból hiány van, tehát hiába van általában túl sok pedagógus a pályán, de mondjuk ha földrajz és angol szakost keresnek, az egy kis faluban nincsen. Mindazonáltal azt lehet mondani, ha egy lengyel típusú összevonás, intézmény racionalizálás következne be mondjuk Magyarországon, akkor a megtakarított bértömegből jelentősen és érezhetően lehetne emelni a pedagógusok fizetését.

Az előbb említette azt is, hogy a pedagógusok úgy érzik, hogy túlterheltek. Nem lehet, hogy mindezt az oktatásügyben – legalábbis Szlovákiában – jelenlévő bürokrácia is okozza?

De, egyértelműen erről van szó. Mindenütt jelen van, ami azt jelenti, hogy a pedagógus pályának a kötelező tevékenységeit is újra kellene gondolni. Gyakorlatilag a modern demokráciákban az oktatásügyet aszpirinként használják. Ezt az „aszpirin-hatást” először az amerikai kutatók írták le: bármilyen társadalmi probléma merül fel, akkor azt mindig az iskola és az oktatásügy oldja meg, vagy legalábbis próbálja meg kezelni. Egy sor olyan problémával kell küzdenie és dolgoznia az iskolának, ami nem oktatási ügy. Tehát nem nekünk kellene ezeket megoldani. Az egészséges életmód, a szenvedélybetegségek elkerülése, a családi élet problémái és a legnagyobb ügy, a foglalkoztatásügy, a munkanélküliség elkerülése, szociálpolitika – ezek olyan ügyek, amikből egy csomó dolog az iskolára rakódik, és szegény pedagógusok ilyenekkel is foglalkoznak, méghozzá nagyon sokat. Plusz az állami bürokrácia, ugye. Tehát ők úgy élik meg, hogy nagyon-nagyon sok dolguk van, és nagyon keveset tudnak igazából a tanítással, oktatással és neveléssel foglalkozni. Egyrészről fáradtak és túlterheltek, másrészről egy 20-25%-at meg lehet takarítani és a jobb kollégáknak kellene a pályán maradni, akiknek viszont érezhetően jobb bért kellene fizetni. Egy ilyen bér-ügyben még két kulcskérdés van, az egyik az, hogy ha ez egy életpálya, tehát abban bízunk, hogy aki elkezd tanítani, az 15-20-30 évet ezen a pályán végigdolgozik (ez lenne a jó), akkor az a kérdés, hogy mi legyen a bérnövekménynek az íve, a dinamikája. Tehát kezdhet-e valaki pályakezdőként alacsony fizetéssel? Mikortól kezd ez érezhetően, erőteljesen emelkedni? Mikor járjon jól? Mikor van az, amikor már rendesen keres egy pedagógus? Nyugdíj előtt, vagy ez inkább ne életkortól függjön, hanem teljesítménytől? De azt nagyon nehéz objektíven mérni. Ki méri a teljesítményt? Ez az egyik nagy dilemma. Ez ma nem nagyon érezhető dilemma a legtöbb visegrádi országban, mert elég egyenletesen, laposan, alacsonyan keresnek. Tehát aki mondjuk egy fiatal kolléganő és nemrég jött, meg aki már tíz éve nálunk dolgozik az iskolában, nem állítom azt, hogy ugyanannyit keres, de mindketten viszonylag keveset keresnek. Nincs nagy különbség a fizetésekben. Egy egészséges munkahelyen 50-100%-os különbség van (nagyobb nem) a bérekben a teljesítmény és a sikeresen ledolgozott évek mentén. A második nagy kérdés pedig az, hogy van-e az iskolában hierarchia a munkaszervezetben, az igazgatóhelyettesek és a munkaközösség vezetők, tehát ez a középréteg, aki igazából pörgeti, viszi előre az iskolát, osztályfőnöki munkát végez, vagy mondjuk a magyar, történelem, szlovák, matematika munkaközösséget vezeti – nagyobb iskolákban több pedagógus tanít ilyen tantárgyat – és az igazgatóhelyettesek, akik a napi munkában állnak helyt, ők kereshetnek-e 30-40-50%-al többet, mint a többiek? A mai gyakorlatban alig kapnak többet, és kötéllel vadásszuk ezt a középvezetői réteget. Senki nem akarja elvállalni, mert több munkával jár, de alig van mögötte plusz pénz. Nagyon egészséges lenne, hogyha széthúznák ezt a pedagógustársadalmat, és a középvezetőket rendesen megfizetnék. És akkor gyakorlatilag az igazgató a karmester, aki kiadja a középvezetőknek a feladatokat és azok pedig a pénzükért ezt a lehető legjobban igyekeznek végrehajtani. Ekkor, mint igazgató tudok stratégiát csinálni, tudok konferenciákra utazni, el tudok menni a fővárosba pályázatokat előkészíteni, lobbizni az iskolámért a megyénél – ekkor igazából egy kicsit mozgok is, szoktuk mondani, hogy a jó igazgató a munkaidejének az egyharmadát az iskolán kívül tölti.

Elvárható-e az a tanároktól, hogy jobb teljesítményt nyújtsanak a jelenlegi bérkörülmények között, illetve nem lesz-e ez a jelenlegi bérszínvonal kontraproduktív, mármint nem okoz-e kontraszelekciót majd a tanári gárdában?

Már most is okoz. Pontosan tudjuk, hogy kik jelentkeznek a tanárképző főiskolákra, illetve az egyetemek tanárképző szakjaira. Ezek most már hosszú évek óta hármas tanulók – ez most egy magyarországi adat. Ami azt jelenti, hogy a közepesek jelentkeznek a pályára. Mindannyiunknak vannak hármas tanuló ismerőseink a középiskolából és az általános iskolából, magunknak is voltak ilyen jegyeink, ez nem szégyen, de hogyha ezt egy tömegként képzelem el, akkor ez egy közepes képességű társaság. Most azonban már, mivel a bérek jó ideje stagnáltak az elmúlt évtizedben, kettes tanulók is felbukkannak, akik jelentkeznek a pályára. Tehát akik középiskolában kettesekkel voltak tele (szlovákiai viszonylatban négyes tanuló), ez viszont már nagyon nagy baj. Ilyen értelemben az a magyar kísérlet, hogy egy életpályát próbáltak konstruálni, és ebben egy jelentősebb bérnövekedés van bizonyos szintek elnyerése után, de ehhez teljesíteni kell, ezt mérik, értékelik, ez egy előremutató dolog lehet. De ez most indult, még korai róla nyilatkozni. Egyértelműen nem várható plusz teljesítmény egy ilyen bérezés mellett, és a másik pedig, hogy ez kontraszelekcióhoz vezet. Amelyik azért nagyon nehéz ügy, mert több országban, ilyen például Magyarország, nagyon komoly továbbképzési rendszer működik, de a gyenge képességű kollégákat nem lehet felhúzni menet közben, egy szintet el lehet velük érni fejlesztéssel, továbbképzéssel, jó igazgatói munkával, iskolai belső értékeléssel, az idősebb pedagógusok segítségével, mentorálásával, de van egy szint, ami fölé – egyszerűen képesség problémáról van szó – nem tudnak menni. Ami azt jelenti, hogy egy minőségi cserére lesz szükség a következő öt-tíz évben a pályán, de ehhez kevesebb pedagógus állás kell és érezhető, jóval magasabb bér.

Szlovákiában gyakorlatilag egy évet kaptak a magyar iskolák arra, hogy valamiféle racionalizációt végrehajtsanak. Komoly vita indult el arról, hogy kinek kellene ezt egyáltalán meglépnie. Ön szerint kinek kell végrehajtani egy ilyen racionalizációt akár például a lengyel mintájú?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nyilvánvalóan szükség van egy állami politikára ezzel kapcsolatban, de a helyi, területi központi iskolákat valamilyen köztes – megyei, járási – szinten kell kijelölni. Ebben vehetnének részt a magyar érdekképviseletek. Itt a cél az, hogy maradjanak erős, életképes magyar iskolák. A kisebbségi iskolák esetében egyébként lehet engedményeket és kompromisszumokat kérni, ez minden országban szokásos – tehát kisebb, kevésbé feltöltött iskolák is maradhatnak. A magyar iskolaügynek a nagy problémája az, hogy élesen szétválnak, kétféle magyar iskola van: a nagyobb településeken az átlagos középosztálybeli, jó vagy jobb képességű magyar gyerekek számára fenntartott iskolák is életképesek, sőt van, ahol magániskolák és államiak is versenyeznek – ami egyébként erőpocsékolás –, és a jelentős része a magyar iskoláknak tulajdonképpen már részben vagy egészben „cigányiskola”, amely készségfejlesztést, felzárkóztatást, integrációt csinál az anyanyelvükön, magyar nyelven. Ez egy szép feladat, azonban a szlovákiai magyar családok vagy a romák esetében a magyar anyanyelvű családok nagyon erőteljesen megosztottak a tekintetben, hogy lehet-e mondjuk két ilyen iskolából egyet gyúrni, amelyik életképes. Lehet egyébként, szakmailag erre van mód, de ezek nagyon nehéz ügyek. A magyar iskolaügy valószínűleg kisebb méretű és töredezettebb maradhat, ez azonban nem tragédia, ilyen engedményeket lehet kérni és valószínűleg az anyaország is fogja támogatni ezeket a kéréseket Budapestről. Azonban egy végletes elaprózódás életképtelen kisiskolák ügye, az nem tartható sokáig, és itt, mivel Szlovákiában is mérnek már iskolai teljesítményeket – ami egy nagy dolog, hogy eljutottunk idáig -, az iskoláknak a szakmai teljesítménye lesz mérvadó. Ez egy nagyon-nagyon fontos ügy, az olyan magyar iskoláknak, ahol nem tesznek hozzá a gyerekek nevelődéséhez, tudásához, vagy nagyon keveset tesznek hozzá, tehát magyar nyelven folyik egy nagyon gyenge szakmai munka, az ilyen iskoláknak akkor sincs jövője, ha amúgy szeretjük a magyar nyelvű oktatást.

Az interjú a Pátria Rádióban szeptember 12-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .