Az élet minden területén van sütnivalója – beszélgetés Szvorák Zsuzsával

A Füleki Gimnázium magyartanára augusztus 20-a alkalmából megkapta az anyaország egyik legrangosabb kitüntetését, a Magyar Arany Érdemkeresztet, a felvidéki magyarság identitásának megőrzését és hagyományainak továbbörökítését szolgáló sokrétű tevékenységének elismeréseként.

Szvorák Zsuzsával nem olyan egyszerű megbeszélni egy találkozót, de nem is azért, mert épp a városi közgyűlésben képviselőnőként fontos döntésekről szavaz, vagy épp pályázatot ír, csemadokos akciót szervez, a magyar közösségi házzal kapcsolatos dolgait intézi, hanem mert pedagógusi kötelességeit végzi, tanít, tematikus terveket ír, az Apropó és Zsibongó Diákszínpaddal gyakorol a következő fellépésre, munka után pedig együtt örül volt tanítványai sikereinek. Az interjút megelőző napon épp Laboda Róbert könyvbemutatóján vett részt. Sosem tudni, mikor érhető el. Mivel Zsuzsa nénivel nem ez az első beszélgetésem, így tudtam jól, nincs miért aggódnom, a nevem felkerült valamelyik határidőnaplójába, és már csak várnom kell a hívására. Volt rá példa, hogy a tanárnő egyik lyukas órájában ejtettük meg a riportot, így most sem lehetett előre tudni, hol „futunk majd össze”, de ez alkalommal otthon sikerült, méghozzá terülj-terülj asztalkám társaságában fogadott. (Tudniillik, Zsuzsa néni szabadidejében imád sütni-főzni, én pedig pont jókor toppantam be.)
A megannyi finomság között természetesen kiszúrtam egy naptárt, melyre már szinte alig fért a betű.
Meg is jegyeztem: Tanárnő, nemcsak színdarabokat rendez, hanem, amint látom, a mindennapokra is ír egy-egy forgatókönyvet!

Igen, így van, erre nagy szükségem van, mert nem szeretnék senkiről és semmiről sem megfeledkezni. Három határidőnaplót vezetek, majd esténként leülök és egyeztetem őket. Van, hogy egy napon két-három rendezvény is szerepel, de igyekszem az ilyen eseteket is időben megoldani. Viszont a magánéletemmel, a családommal kapcsolatos dolgaimról nem vezetek naptárt, mert ők ott vannak minden gondolatomban.

Pedagógus, rendező, a helyi CSEMADOK vezetője, a Magyar Közösségi Ház működtetője, önkormányzati képviselő, évekig megyei képviselőként is tevékenykedett, közéleti személyiség, kulturális szervező, és nem utolsó sorban családanya. Ön mindenben teljes odafigyeléssel és felelősséggel helytáll. Hogy jutott el idáig, miképpen gyűlt meg ennyire a teendője?

Vidéki származásomnak, nevezetesen Csákányházának köszönhetően beleszülettem a közösségi életbe. Számos gyermekkori élményt tudnék feleleveníteni, szerettem ott élni. Emlékszem, szüleim szinte minden hétvégén szerveztek, báloztak, minden programban érdekeltek voltak kezdve a női egylettől, a sportklubtól a Csemadokon át, a Vöröskeresztig. Pezsgő élet folyt a faluban. Úgy tűnik, tőlük, szüleimtől örököltem a szervezői nyüzsgő életvitelt is. Majd a Ragyolci Alapiskola és a Füleki Gimnázium neves pedagógusai is nagy hatással voltak rám, mint Böszörményi tanár úr, Fehér tanár úr vagy Kálosi tanár úr, aki matematika szakosként színházi estekre invitált bennünket, melyen jómaga is részt vett. Ez tényleg meghatározó és követendő példa volt egy diák életében. Majd az ELTE-n töltött egyetemi éveimben, a Kőrösi Csoma Sándor kollégistájaként állandó klubesteket szerveztünk.

Vidéki lányként Pestre utazott, az ELTE magyar-könyvtár szakán végzett, majd hazajött. Mi volt az oka, amiért úgy gondolta, hogy hátat fordít a pesti „szalonéletnek” és hazaköltözik?

Tartoztam ennyivel a szülőföldnek. Több könyvtárosi munkaajánlatot is kaptam, de én az egyetemi éveim során elhatároztam, hogy belőlem más, mint magyar szakos tanár, nem lehet. A szemináriumokon tapasztalt mikrotanítások, melyekről videofelvétel is készült, megerősítette bennem a döntést, holott egyáltalán nem gondoltam volna, hogy falusi kislányként ízes palóc nyelvjárásommal a professzorok majd pozitívan értékelik a próbatanításaimat. A sikerélmény és a tapasztalat is megerősítette bennem azt az elhatározást, hogy nekem haza kell jönnöm. Természetesen a férjem és a családom volt a legerősebb mágneses erő, ami visszahúzott. A sors fintora, hogy munkanélküliként kezdtem, de a művészeti iskola épp magyar drámatagozatot indított, engem pedig megbíztak a tanári feladattal. Ekkor kezdtem autodidakta módon drámapedagógiával foglalkozni. Életem egyik meghatározó állomása volt a művészeti iskola, mert hozzásegített az álommunkához, a tanári hivatáshoz. Az akkori Ifjúság utcai Alapiskolában kaptam helyet (mai nevén: II. Koháry István Alapiskola) mint magyar szakos tanár. Fiatalon tele voltam lendülettel, lelkesedéssel és új ötletekkel, így a tanítási órák utáni szabadidőmet a diákoknak szenteltem, és függetlenül attól, hogy az iskolán már három színjátszó csoport is működött, én elindítottam egy negyediket is, a Zsibongót. A gimnáziumi tanári kollektívába pedig ennek apropójául jutottam be néhány kezdőtanár kollégámmal, mert látták rajtunk az igyekezetet, hogy rövid idő alatt mennyit tudtunk segíteni az iskola és az oktatás színvonalának növelésén. Először paralel tanítottam, majd teljes munkaidőben, és bizony mióta a gimnáziumban vagyok, már egy generációváltás ment végbe. Az első diákjaim gyermekeit tanítom a magyar nyelv szeretetére. (…)

Varga Henrietta

fotó: Schnelczer Zoltán

A teljes interjú a Katedra folyóirat XXIII/2. (októberi) számában olvasható.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .