Liszka József: Mindenség Déva-vára…

Móra Ferenc 1928-ban egy tüneményes tárcájában (Attila koponyájáról), pontosabban, az akkori kultuszminiszternek (ki is volt akkor a kultuszminiszter? Mindegy is. Hogy ki volt Móra, azt azért tudjuk, ugye? Amit kevesebben: amellett, hogy író, archeológus is volt) címzett nyílt levelében először is kifejti, nem hisz az Attila sírját keresők lázálmaiban, majd felhívja a figyelmet arra, mennyire tájékozatlan a magyar nép tudományos ügyekben. Nem hinném, hogy azóta sokat változott volna a helyzet, legfeljebb az Attila sírját keresők (és hasonszőrű társaik) hatékonyabban tudják rombolni a nebulók fejében az iskolában kínnal-keservvel felépített tudást. Amit az iskola nappal felépít, azt az önjelölt történészek, néprajzosok, nyelvészek stb. éjjel lerombolják – hogy egy kis képzavarral éljek.

Újságíróból, mérnökből, költőből magukat történésznek, néprajzosnak, nyelvésznek kikiáltó eszelős tekintetű kerengő dervisek járják iskoláinkat, és rovásírásról, a sumér-magyar rokonságról, az angyalok által hozott Szentkoronáról, a magyar népmesékről, azok „ősvallási” kapcsolódásairól költött zavaros lázálmaikkal tömik kisiskolásaink fejét. Kedves pedagógusok! Nagyon jól tudják, hiszen megtapasztalták: a tudást nem adják ingyen. Azért keményen meg kell dolgozni. Szép hivatásuk műveléséhez először is legalább öt esztendőt kellett eltölteni a felsőoktatásban, majd a jó pap holtig tanul elve alapján szakmájukban folyamatosan képezniük kellett és kell magukat. Minősítő vizsgákon helytállniuk, azokra becsülettel, rengeteg tanulással, olvasással felkészülni. Ezek alapján életszerűnek tartják, hogy egy, a történettudományban, néprajzban, nyelvészetben stb. képzetlen önjelölt „szakértő” komoly szakmai felkészültségű történészek, néprajzosok, nyelvészek stb. százainak eredményeit megalapozottan cáfolni tudja? Csak azért, mert szereti a történelmet, néprajzot, nyelvészetet, s mindenféle, a hasonszőrűek által produkált áltudományos munkák olvasgatása közben beindul a fantáziája? Épeszű ember komolyan tud venni olyan kijelentést, miszerint – hogy egy konkrét példával is előálljak – valaki „az összes magyar népmesét olvasta”? Aki csak egy kicsit is konyít a folklór lényegéhez (mondjuk a Selye János Egyetemen, egy szemeszter során meghallgatta a bevezetés a folklorisztikába című kurzust), az tudja, a folklór, azon belül a népköltészet egyik meghatározó sajátossága éppen az, hogy nincsenek egyszer s mindenkorra érvényes, statikus szövegek, hanem variánsok vannak. Ezek száma viszont végtelen. Nem költői túlzás, tényleg végtelen! Az „összes magyar népmese” elolvasása tehát ezért bizonyos akadályokba már ütközik is. S akkor még nem beszéltem arról, hogy mi a magyar, mi a szlovák vagy mi a német népmese? Most nem is fogok. Mindenesetre a tudomány eredményei nem egyik napról a másikra születnek, hanem hosszú évek, évtizedek, a nagyobb múltú tudományok esetében évszázadok szorgos, következetes munkájával. Módszeresen építkezve, az írás eleji metaforikus felütésre rezonálva, nem is olyan nagy túlzással a tudós emberek valóban vérüket keverték (hiszen életüket áldozták rá. Milyen szép szó: áldozták! Akár Kőműves Kelemenné vérét! Hiszen a jobbak, az igaziak csakugyan az életüket tették, teszik annak a tudománynak a művelésre, ami mellett fiatal korukban elköteleződtek), szóval tényleg vérüket keverték abba a mészbe, amely a tudomány várát egyben tartja: vér az ára. S akkor jönnek az önjelölt mágusok, vajákosok, akik úgy gondolják, elégséges néhány felületes megfigyelés, asszociációs képesség, fantázia, jó beszélőke, s a tudomány eddigi eredményeit le lehet söpörni az asztalról, tudománytalannak lehet kikiáltani. Az ő szóhasználatukban a Magyar Tudományos Akadémia: Magyar Tudománytalan Akadémia. Hogy mit gondolnak, magánügy. Viszont, ha gyerekeink elméjét is fertőzik magabiztos „tanaikkal”, az bizony már közügy. A tudomány embere szkeptikus, mondhatni: nagyon gyakran bizonytalan. Nem véletlen, hogy a tudom, hogy nem tudok semmit kijelentés, nem egy, mondjuk, péktől (amúgy minden tiszteletem a pékeké), hanem állítólag attól származik, akitől…
Kedves pedagógusok! Óvják gyerekeinket a pékektől! Tőlük péksüteményt, kenyeret, s ne tudományos ismereteket vásároljanak…

Megjelent a Katedra folyóirat XXIII/3. (novemberi) számában

kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .