Csicsay Alajos: Megkésett bevezető egy biológia témájú cikksorozat elé

Egy cikksorozatot illik bevezetővel indítani. Én most ezt utólag teszem meg, nehogy mondanivalóim félreértésekre adjanak okot. Ezek a cikkek ugyanis nem tudományos munkák, hanem módszertani jellegűek, vagy inkább figyelemfelkeltő szándékkal íródtak.

Visszatekintve sok évtizedes pedagógusi pályámra, arra a szomorú végkövetkeztetésre jutottam, hogy munkámnak vajmi kevés volt a hozadéka. Már maga a tény is bosszantott, hogy az iskolában megkülönböztetnek ún. fő- és melléktantárgyakat, vagyis életbe vágóan fontos ismeretközvetítőket, és olyanokat, melyek majdhogynem nélkülözhetőek. Azonban több ezer olyan fogalmat, túlnyomórészt szakkifejezést kellett (volna) megtanítanom, melyek a mai, haszonelvűségre épülő társadalomban csupán fölösleges terhet jelentenek. Hozzájárult ehhez az is, hogy az óriási ismeretanyag, amely egyre csak halmozódott, végül a fejlődésben levő gyermeki agyak befogadóképességét jócskán meghaladták. Egyre szembetűnőbbé váltak a csődök, melyeket senki sem akar(t) észrevenni. Volt alkalmam többször tapasztalni, hogy érettségizett emberek – holott tanultak anatómiát már az alapiskolában is – mégsem tudják megmondani, hol helyezkedik el a hasüregben a máj, az epehólyag, a vastagbél stb., a gyümölcsfákat is csak akkor tudják egymástól megkülönböztetni, ha látják rajtuk a termést. A biológia tanításában valami nagy hiba történt, illetve történik. De alighanem másban is.

A tananyagot (tantervet, tanmenetet) ma sem lehet – csak részben – megváltoztatni, sőt leegyszerűsíteni sem igen, mert államilag megszabott. Régebben a tanfelügyelők naprakészen ellenőrizték, hol tart a tanító, tanár a tananyaggal, az igazgatóknak pedig kötelességük volt azt nyomon követni. A tanulók (diákok) óráról órára megtanulták a leckét – már amelyik –, ki mennyire volt képes reprodukálni a szöveget (az volt jó, ha saját szavaikkal), jegyet kaptak rá, majd rendszerint el is felejtették. Minden valószerűség szerint így megy ez ma is.
Szinte képtelenség (volt) olyan módszert találni, alkalmazni, amely a tanultakat tudássá érlel(het)né. Maradt hát a jól „bevált” házi tanulás (feladat), ami naponta ellenőrizhető. Hogy ez még inkább az legyen, újabban divatba hozták a monitorozást, ami semmi másra sem jó, mint rettegésben tartani gyereket, szülőt, pedagógust. Mindenki tudja, hogy a mérési eredmények mennyire esetlegesek, itt-ott még hamisítottak is, de azért csak csinálják. Ki tudja, kinek jó ez. Az viszont igaz, hogy az ismeretek alapjait, amelyekre a későbbi tudás felépíthető, az iskola rakja le, de hogy ezek az alapok mennyire szilárdak, méricskélni nem nagyon lehet, és nem is érdemes. A játékos tanításról-tanulásról is sokat hallottam mesélni. Azonban kiváló kutatók munkáiban olvastam valamikor régen, hogy nagy különbség van játék és munka közt, s a tanulás pedig munka, közös erőfeszítést igényel mind a tanító, mind a tanítvány(ok) részéről. Mondják, motiváció kell(ene) hozzá, ami pedig nem minden esetben egyformán hatékony, ezért nem uniformizálható, mert minden ember érdeklődése (kíváncsisága) igen eltér egymástól. Úgyszólván, típusonként változik, ezért az érdeklődés felkeltését is variálni kell. Írásaimmal erre kínálok lehetőségeket.

Sajnos az oktatásügyben – már egyes szakkifejezések sem szimpatikusak, mint például a követelményrendszer, számonkérés, az oktatáspolitika – erősen eluralkodott a tekintélyelvűség. No, de hagyjuk, nem erről akarok beszélni. Inkább arról, hogy mennyi örömet lehet(ne) szerezni neveltjeinknek, ha sikerül(ne) megkedveltetni velük a (nemcsak az élő) természetet. Az, hogy az információszerzéshez milyen nagyszerű találmányok az elektronikus eszközök, semmi kétség nem fér, de hogy milyen korlátokat is jelenthetnek – ne a számítógép-függőségre meg a nem olvasásra hivatkozzunk folyvást –, nem hiszem, hogy felmérték volna. Hadd mondjak el egy általam tapasztalt kedves gyerekgondolatot. Mint írót – könyveim megjelenése után – meghívtak néhány iskolába egy-egy találkozóra a gyerekekkel. Amikor elkezdték alkalmazni a legmodernebb oktatási eszközöket, az egyik alsó tagozatos tanító néni büszkélkedni akart előttem a nagy vívmánnyal. Feltette hát a kérdést: „Ki tudná megmondani, hol fészkel a vadgalamb?” Mire az egyik szemfüles lurkó hirtelen felugrott és elkiáltotta: „Az interaktív tábla jobb felső sarkán.” Ennél frappánsabb feleletet várni igazán nem lehetett volna. „Igen, ott is, akárcsak a könyvekben.” A tapasztalt tanítónő nem torkolta le a gyereket, szakmailag kifogástalanul igazította helyére a dolgokat. Csak azért idéztem fel az anekdotába illő „sztorit”, mert nem árt számítani az ilyesmire. Ahogy mondani szokás, ez is benne van a pakliban. Meg az ismeretterjesztő filmek, híradók félretájékoztatásai is. Az egyikben a narrátor (valószínűleg a rossz fordítás miatt) végig vörösfenyőkről beszélt, viszont a képernyőn mamutfenyőket mutattak. A híradóban bekonferálták, hogy aratják az őszi árpát, s közben a tavaszi fajnak a kalászait játszották be. Mit számít ez? Bagatell. Vannak sokkal érdekfeszítőbb hírek is, de nem árt, ha mi az ilyesfélékre is odafigyelünk.

Tehát sokféle módja létezik a gyerekek ismereteinek gyarapítására. Én főleg az alapiskolában az úgynevezett mesélést tartom ma is egyik leghatékonyabb eszköznek, némi „tudománnyal” megfűszerezve, de csak módjával. Biológiáról lévén szó, ezek csupa idegen, jelesül latin szavak, pláne az élőlények nevei, melyeket az írásaimban fel is tüntetek, mert csak általuk lehet őket pontosan beazonosítani. Nekem annak idején csalinak jól beváltak. Előrebocsátom, nehogy eszébe jusson valakinek is bemagoltatni e nyakatekert szavakat, és mi magunk se brillírozzunk velük, mert az ilyesmi a gyerekek előtt, meg egyébként is, nagyképűségnek tűnhet. Akkor hát mire jók? Útjelzőknek, mint sok más szakkifejezés, melyeket a mindennapi munkánkban használunk – akárcsak a kirándulások szervezői vagy az idegenvezetők, amikor ők is kénytelenek ilyesfélékhez folyamodni –, ám ha valamelyik gyereknek kedve támad ezeket megtanulni – ilyen is akad néhány –, örüljünk neki.
Megjegyzem, cikkeimmel más céljaim is vannak, de ezek majd a későbbiekben derülnek ki.

A cikk megjelent a Katedra folyóirat XXIII/3. (novemberi) számában

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .