Pintes Gábor: A pedagógusmesterség jövőképe

A 2015. október 22-én Dunaszerdahelyen megrendezett XXIV. Katedra Napok keretén belül elhangzott azonos című előadás szerkesztett szövege.

Tisztelt Elnökasszony, Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Pedagógus Kollégák, Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy előadásomban betekintést nyújtsak a pedagógusmesterség afféle jövőképébe, mely 18 évnyi felsőoktatásban eltöltött pedagógusi és kutatói tapasztalatomból fakad. Semmiképpen sem állítom, hogy az előbb említett tapasztalat mindent kizáró bizonyossággal biztosít arról, hogy pontos és teljesen valós képet mondjak a pedagógusi mesterség jövőjéről. Mindezek miatt a jövőbetekintés eme mindenki által jól ismert professzió esetében is mindössze kísérlet, illetve szubjektív megnyilatkozás lehet. A laikusi kifejtést viszont mindenképpen szeretném túllépni, amihez az a 36 szemeszternyi oktatói munka és az azt megalapozó és kiegészítő kutatói tevékenység jelent támaszt és kiindulópontot, amely mögöttem áll.

Jövő – Jövőkutatás – Jövőkép

A jövőről beszélni, előadni egyszerre hálás és hálátlan feladat is. Hálás azért, mert a jövőbe tekinteni, a jövő viszonyait, jellemzőit előrevetíteni izgalmas kihívás mindenkinek, akit felkérnek egy ilyen feladatra. Az emberi civilizáció történetét ismerve bátran kijelenthetjük, hogy az egyes események ritkán követik egymást lineáris egymásutánban, s a múlt jelenségei, eseményei igenis hatással vannak és lehetnek a jövő történéseire. Az izgalmat tovább fokozhatja az is, hogy a még meg nem történt, de már feltételesen kimondott, kinyilvánított jövőbeli viszonyok nyomot hagyhatnak azokban, akik a jövőt alakítják és egyszersmind megélik (rosszabb esetben elszenvedik). Ezért a lehetőség és a befolyás hatalma természetszerűleg párosul a felelősség és a bizonytalanság kockázatával is. Ez lenne az „érem” hálátlan oldala.
A feladat tehát adott: tegyünk kísérletet a pedagógusmesterség jövőképének megrajzolására, megfogalmazására! Mivel a kifejtéshez rendelkezésre álló idő és terjedelem behatárolt, a felvetett problémát két kérdés köré kísérelem építeni:
1. Van-e jövője a pedagógusmesterségnek?
2. Igen? Milyen jövő vár a pedagógusokra?

Jövőkép – mai szemmel

A vizsgálat elején kötelességemnek tartom kifejteni azt, hogy jövőkutatással és az ebből fakadó kutatási elemzésekkel a humán tudományokon belül leginkább a szociológia szokott foglalkozni. A neveléstudomány is leggyakrabban a szociológia által feltárt és megfogalmazott jelenségekre, tendenciákra szokott támaszkodni. Mindezek miatt is kulcsfontosságúnak tűnhet az adott problémában a pedagógusmesterség tendenciájának megfogalmazása. A jövőkép és az előttünk álló évek/évtizedek viszonyainak, jellegzetességeinek kifejtése nem állhat holmi spekuláción. Ha komolyan gondoljuk azt a kihívást, hogy kíséreljük meg előrevetíteni, milyen lehet az eljövendőben a pedagógusmesterségről alkotott kép, a közelmúlt és a jelenkor legmeghatározóbb jegyeire, problémaköreire kell támaszkodnunk.
Mindez nagyjából rendben is lenne/lehetne, csakhogy a szociológia által megvalósított jövőkutatások leginkább a statisztika kvantitatív eredményeire támaszkodnak, ezekből vonják le a jövőre vonatkoztatható konklúziókat. A statisztika pedig nagyon ingoványos talajra csalhat minket, s az abból levont kvalitatív jellegű következtetések kritika nélküli elfogadása fatális következményeket jelenthet – példának okáért a pedagógusmesterségre is. Nem titok, hogy a felsőoktatás az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben tömeges jelleget öltött. Míg a 20. század nyolcvanas éveiben az érettségizettek kb. 15-20%-a került be a felsőoktatásba, addig a 2008-2009-es évfolyamokban ez megközelítette a 70%-ot. Konkrét számokban kifejezve: 2008-ban a hazai felsőoktatásban 225 ezer hallgató volt jelen. Az utóbbi évekre ez a szám némileg konszolidálódott (2014-ben 175 ezer egyetemista vett részt a felsőoktatás valamely formájában). További érdekesség, hogy az összes hallgató 55-60%-a társadalomtudományi, illetve humán szakon hallgat valamely tanulmányi programot. Mindenképpen látni szükséges azt a jelenséget is, hogy az említett expanzió jelentős része a tanári és tanítói szakokon köszönt vissza. A gond mindezzel csupán annyi, hogy a mennyiségi bővülést nem kísérte (kísérhette) a minőség fenntartása. Beszélhetünk persze össztársadalmi igényről, megrendelésről is, de ezzel csupán önmagunkat ámítanánk és csapnánk be. Orvosokból napjainkban is jelentős hiány van (nem beszélve a fiatal diplomások külföldre történő elvándorlásáról). Az orvosi szakokra viszont korántsem volt jellemző az a létszámbővülés, mint például a tanári szakokra. A felvehető keretszámok ezzel közvetett módon kódolják a minőséget is, s ezzel együtt a szakok úm. exkluzivitását is. Innét pedig már csak egy lépés választ el minket az egyes professziók társadalmi és anyagi megbecsültségétől. A statisztika tehát azt mutatja, hogy – kissé sarkítva – orvosnak megy a jó diák, tanárnak pedig a (jóval) gyengébb. A legtöbb tanári szakra napjainkban már nincs is felvételi vizsga, s az egyetemek (szinte) mindent megtesznek azért, hogy tartani tudják az előző évek hallgatói létszámát. Mindezt olyan kompromisszumok közepette, ahol a minőség kritériuma az utolsó helyeken kullog. Ezért sem meglepő az a kendőzetlen totális támadás a tanári szakok és az azokat meghirdető egyetemek ellen, melynek az utóbbi években lehettünk tanúi és elszenvedői egyben. Szó szerint lejárató hadjáratot folytat az oktatási (és még egyéb) tárca/k annak elérése érdekében, hogy a potenciális hallgatók ne tanári vagy humán szakokra jelentkezzenek.

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIII/5. (januári) számában olvasható

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .