Novák Mónika: A megtett út… Beszélgetés Zahorán Judittal

Mindig meghatódom, ha arra gondolok, mennyi alázattal bíró pedagógus vállalja fel évtizedeken keresztül azt a felelősséget, amellyel a felnövekvő nemzedékek oktatása-nevelése jár. Aki megtiszteltetésnek és nem napi nyűgnek, nemcsak megélhetést biztosító munkának fogja fel a gyermeknevelést, az ismeretek átadását. Zahoran Judit, az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola matematika–fizika szakos pedagógusa is közéjük tartozik. Megérdemelten lett az idei Katedra-díj tulajdonosa. A vele készült interjú kissé személyes hangvételű, hiszen tíz éve ugyanazt a tantestületet erősítjük.

– Meglepett, miként fogadtad a hírt, hogy díjazott leszel. Mit jelent számodra ez az elismerés? 
– Először az értetlenség és a rémület szállt meg. Miért én kapom?! Számtalan pedagógust ismerek, kik hivatástudattal, becsülettel végzik munkájukat. „Csak“ tanítottam, mint bárki más. Természetes, hogy megilletődtem, óriási megtiszteltetésnek, a munkám igazolásának érzem ezt a kitüntetést.

– A gyökereid az anyaországba nyúlnak vissza. A családi házban milyen emberformáló hatások értek? Mesélj kicsit arról, honnan indultál!
– Mezőberényből, egy Békés megyei kisvárosból származom. E településre a gyerekkoromban még jellemző volt a három nemzetiség (magyar, német, szlovák) és több vallási felekezet (református, katolikus és evangélikus) békés együttélése. A vegyes kultúrájú, változatos szokásokkal rendelkező közeg hatása egész életemet befolyásolta. Nyitottá váltam a „másság“ elfogadására, tiszteletben tartására. A családon belüli többnyelvűség természetes, személyes példája követendővé vált számomra. A mai napig magyar állampolgár vagyok, mert úgy érzem, az állampolgárságát, az anyanyelvét, a nemzetiségét nem cserélgeti tetszés szerint az ember, mint egy kabátot.

– Milyen élmények, elhatározások vezéreltek a pedagógusi pályára?
– Mikor óvodásként csínytevést követtem el, az unokabátyám rám szólt és az iskolával fenyegetőzött, hogy majd ott megbüntetnek, ha ilyet teszek. Elgondolkodtam, vajon milyen lehet az iskola, ha engem azzal riogat. Naiv és makacs gyermeki elhatározás született meg bennem: iskolában fogok dolgozni felnőttként! A valóság szerencsére távol állt az ijesztgetéstől, a sors csupa kiváló Tanítóval áldott meg. Később fiatal kezdőként is segítettek, tanácsokkal láttak el. Hálás vagyok az egykori módszertani útmutatásért, pedagógiai pályám kezdeti egyengetéséért.

– Véleményem szerint a matematika és fizika tantárgyak oktatása látványossá, érdekessé, figyelemfelkeltővé, sőt szórakoztatóvá is tehető. A pedagógusoknak képeseknek kell lenniük arra, hogy felkeltsék a diákok érdeklődését, amivel sokszorosára növelhetik az ismeretek befogadásának hatékonyságát. Te egészen mesterien teszed ezt. Miért választottad éppen a matematikát és a fizikát?
– Kisiskolásként a számtant és az olvasást szerettem legjobban, de nem állt tőlem távol a történelem, a fizika és a kémia sem. Úgy gondolom, a történelmet és az irodalmat minden kor, vezetés és – minden bántó szándék nélkül – a tanár is a saját szemszögéből magyarázhatja, értékelheti. A matematika és fizika keretében azonban objektíven mérhető a diákok tudásszintje. A természettudományok jelen vannak minden mozdulatunkban, levegővételünkben. A matematika a nyelvezetével, képleteivel, összefüggéseivel segít ezeket a jelenségeket mindenki számára érthető módon leírni, megoldani. Természetesen az élet elképzelhetetlen a humán tárgyak nélkül, hiszen az emberi lelket, érzelmeket pont ezek a tantárgyak formálják.

– Párodat Szlovákiában találtad meg, így országot váltottál. Mennyire érezted a szlovákiai oktatásügy másságát, a kisebbségi iskola hangulatát? Könnyű volt a váltás, a beilleszkedés az új munkaközösségbe?
– A pályámat a magyarországi Tarhoson kezdtem egy gyógypedagógiai intézetben, itt váltam igazán pedagógussá. A mai napig hasznát veszem az ott tanultaknak a tanulásban akadályozott tanulókkal való foglalkozásban. Csehszlovákiába kerülve Pozbán kaptam állást. Nagyon szeretettem ezt a kis magyar falut! Újabb kihívást jelentett számomra, hogy összevont évfolyamú osztályokban tanítottam. A kezdet nehéz volt: egy idegen országban, gyenge szlovák nyelvtudással, más tananyagrendszerrel, ismeretlen tantárgyakkal kellett szembenéznem, s a tájszólással beszélt magyar nyelv megértésével is gondom akadt. Köbölkút jelentette a következő állomást, végül Érsekújvárban sikerült megállapodnom és szakmailag kiteljesednem. Harminc évesen kerültem ebbe az iskolába, mégis a legfiatalabbak közé tartoztam. Az egykori kollégák felkaroltak és segítséget nyújtottak, mindezért hálával tartozom nekik. (…)

A teljes beszélgetés a Katedra folyóirat XXIII/4. (decemberi) számában olvasható


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .