Csehi Ágota: Nők a zenében

A 19. századot a zenében az előadóművészet és a virtuózok aranykorának tartották. Ez a hangszeres zene és az ének terén egyaránt megnyilvánult. A kor híres férfiművészei mellett – mint Niccolò Paganini, Liszt Ferenc, Frederick Chopin, Ignaz Moscheles, Friedrich Kalkbrenner – sikeres művész-hölgyek egész sora is beírta magát a zenetörténelembe. Az ünnepelt énekesnők közül mindenekelőtt Marie Malibran (1808-1836), Cornélie Falcon (1814-1897) és Guiditta Pasta (1797-1865) nevét említjük. Pasta a korabeli kritikák alapján a tökéletes romantikus énekstílust testesítette meg. Idézhetjük továbbá kiváló zongoraművésznők egész sorát is.

1819-ben Lipcsében született Clara (Josephine) Schumann, született Wieck, az egyetemes zongoraművészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotói tevékenységével jelentős szerepet játszott a 19. század zenei életében, és sikeres előadóművészetével számos férfi zongoraművész kollégáját túlszárnyalta. Korának egyik meghatározó zenészegyéniségének tartották.

clara_wieck_im_alter_von_15_jahren

Apja Friedrich Wieck, a híres zongoratanár volt. Clara lányát ötéves korában kezdte zongorázni tanítani, akinek korán megmutatkozott a tehetsége. Kilenc évesen már Mozart és Hummel zongoraversenyeket játszott, és olyan érett zongoristának bizonyult, hogy nyilvánosan szerepelhetett a lipcsei Gewandhausban, majd fellépések egész sorozata várta Németországban, majd Franciaországban. A róla írt kritikák Clara előadóművészetét az akkor már elismert zongoraművésznő, Anne Caroline de Bellevill (1808-1880) művészetével hasonlították össze. Bellevill abban az időben huszonhat éves volt, és Carl Czerny egyik legtehetségesebb növendékének számított. Viszont igényes feladatnak tűnt összehasonlítani e két hölgy zongoraművészetét, ugyanis sajátos személyiség volt mindkettő. Művészetüket Robert Schumann jellemezte találóan: „Nem lehetséges őket összehasonlítani. Egyikük a francia, másik a német iskola képviselője. Bellevill játéka technikai szempontból sokkal kidolgozottabb, de Clara játéka szenvedélyesebb. Bellevill billentésmódja a hallásnak kellemes, de nincs mélyebb hatása, míg Clara tónusa a lélekbe hatol, és a szívet szólítja meg. Az első a költő, a második pedig a vers.” (Starosta, 2000, 52)

Clara Wieck életében jelentős fordulatot idézett elő a híres zeneszerző Robert Schumann. Schumann maga is zongoraművészi karrierre vágyott, melynek érdekében olyan mechanikus segédeszközöket alkalmazott a gyakorláshoz, és olyan túlzott megerőltető technikai gyakorlatokat végzett, amelyek következtében jobb kezének negyedik ujja lebénult, és így zongoraművészi pályája a kezdet kezdetén meghiúsult. Schumann e drámai fordulat következményeként nem tudta bemutatni saját műveit, de a sors kegyelme, hogy megismerte tanára lányát, Clarát, aki később műveinek odaadó és hiteles tolmácsolója lett. Az ifjú Schumann ugyanis tizenkilenc évesen gyengéd érzelmeket kezdett táplálni a kivételesen tehetséges, még „gyermek“, Clara iránt. 1837-ben meg is kérte apjától kezét, aki teljes mértékben ellenezte a házasságukat. Hosszú várakozás után viszont 1840-ben a sikeres harmincéves zeneszerző feleségül vette az akkor huszonegy éves, sokoldalú zenei tehetséggel megáldott Clarát. Házasságuk tizenhat évig, a zeneszerző haláláig tartott, melyből nyolc gyermekük született. Schumann tragikus sorsa ellenére mindvégig rajongva szerette feleségét.

schumann

Clara viszonzásul férje műveinek odaadó tolmácsolója lett egész élete folyamán, és zongoraműveinek autentikus előadójaként jelentős sikereket ért el. Egészen hetvenkét éves koráig Európa számos országában hangversenyezett, beleértve Pozsonyt is. Művészetére a zongoramesterség legkiválóbb vonásai voltak jellemzőek. Így a technikai készségek mesteri foka, a mély előadókészség, költői szellem, éneklő billentésmód, a művek tartalmának hű tolmácsolása és nem utolsó sorban a haladó szellemű repertoár, mely segítségével a kortárs szerzők, pl. Chopin, Brahms még ismeretlen műveit mutatta be. Clara kiváló zongoratechnikájának titka a „spórolós” ujj- és kézmozdulatok alkalmazásában rejlett. A billentyűket nagyon közelről szólaltatta meg, inkább érintve-nyomva őket, mint ütve. Ennek ellenére színes és gazdag hangszínnel muzsikált. Keze átfogta a decim hangtávolságot. A pedált keveset alkalmazta, és a túlzott rubátós effektusokat is kerülte. Mindennek ellenére a zongora hangzásának széles és színes palettáját varázsolta a hallgatóság elé. Poetikus zongoraművésznő volt, aki játékával vigaszt jelentett a kritikusok számára. (Starosta, 2000, 56) Kiváló memóriával rendelkezett, ezért fejből adta elő a tolmácsolt műveket. Ez ellenkezett a kor előadóművészetének divatjával és megrögzött szokásaival. A fejből játszás ebben az időben ugyanis illetlennek számított, kevésbé tisztelve ezzel a szerzőt. Ezért Clara előadóművészetének e részét kritikus szemmel nézték. Idősebb korára visszatért a hagyományokhoz, és a gyengülő emlékezőképessége következményeként újra a kottából játszás híve lett. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIII/7. (márciusi) számában olvasható


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .