Egy hét Madridban

A készülődés minden nyűgét magam mögött tudva ültem a gépen, a terepasztalnak tetsző Barcelonát bámultam a jégkristályokkal borított ablakból, miközben próbáltam nem tudomást venni a beszakadni készülő dobhártyámról, és azon gondolkodtam, hogy hogy köszönök Jó napot!-ot spanyolul. Volt időm kigondolni a Buenas tardés!-t, jó alaposan megvárattak bennünket a kiszállással.
A reptéren már izgatottan vártak ránk vendéglátó családjaink, esetemben Elena, az elvált édesanya, Edna, a projektben résztvevő diáklány és Jessica, a kilencéves húga. S miután annak rendje s módja szerint kis híján végigfejeltem mindhármukat – mint azt a továbbiakban is gyakran konstatálhattuk, az ellenkező oldalról adnak puszit, mint nálunk, de ezt akkor még nem tudtam – a következőként mellém lépő lánnyal már csak kezet fogtam. Ez rossz ötletnek bizonyult, mivel egy szúrós pillantást kaptam cserébe. 1. lecke: Semmiképpen se próbálj meg kitérni a bal oldalról (!) jövő puszi elől!
Első utunk Elena szüleihez vezetett, ugyanis a nagymama paella-t készített a tiszteletemre – megjegyzem, remek volt, és miután egy nagy nehezen bebiflázott spanyol mondattal ennek hangot is adtam, a nagypapa el is könyvelte, hogy hisz tudok én spanyolul! Megismerkedtem Edna nagynénjével és kolumbiai származású férjével is, s bár hiányzott a közös nyelv, nagy megdöbbenésemre ez sem akadályozott bennünket a kommunikációban. 2. lecke: Amit a spanyol nem tud elmagyarázni nyelvi úton, elmagyarázza a határtalan kedvességével és igyekezetével. (Apropó, kedvesség! Azt hiszem, azzal tökéletesen illusztrálom a befogadó család vendégszeretetét, ha azt mondom, hogy a lányokkal együtt én is minden este kaptam jóéjtpuszit Elenától.)
A következő kultúrsokk őket érte, miután ismertettem a közép-európai ember időbeli étkezési szokásait (egyébként az utolsó napig sem nyugodtak bele a ténybe, hogy hatkor is lehet vacsorázni), majd előkerült az ajándékba hozott Borovička, aminek megkóstolásába kis híján belehaltak, és mondhattam, amit csak akartam, nem hitték el, hogy nem csupán sebfertőtlenítésre használjuk. 3. lecke: Ne itass töményet a spanyolokkal!
Ednáék picike lakása a külvárosban volt, közel a reptérhez és mintegy tizenöt perc (szlovákiai viszonylatokban öt percnyi) sétára az iskolájuktól. Miután ténylegesen a külvárosról beszélünk, nagyon meglepett, hogy egyetlen kertes házat sem láttam egész ott-tartózkodásunk alatt. A tömbházak mégsem az itthon megszokott nyomott hangulatot árasztották, talán a téglaberakásnak köszönhetően. Ezt volt lehetőségem alaposan megfigyelni már első este a plázába vezető úton. Ednával és egy barátnőjével mentem először, de közel sem utoljára a bevásárlóközpontba, és meg kell mondjam, meglepett, hogy a helyiek egy nagy része mennyi időt és pénz áldoz a kikapcsolódás ezen módjára.
Persze nem ez volt az egyetlen furcsaság, amit tapasztaltunk Spanyolhonban. A helyiek hazaérve előbb teljes lelki nyugalommal körbemászkálják a lakást utcai cipőjükben, majd utána levetik. Hasonló okok váltották ki a magam megértetésének legnagyobb válságát is az egy hét alatt: tudniillik, meg szerettem volna szárítani átizzadt bakancsomat, s miután teljes angol szókincsem és egy spanyol szótár bevetése után is a mosdóba akarták tenni szerencsétlen bakit, elkeseredetten körbepásztáztam a szobát, majd felcsillanó szemmel a radiátorra böktem, és bepakoltam alá a cipőm. Ettől függetlenül továbbra sem értették, mit szeretnék, de rám hagyták.
A spanyol mentalitás elengedhetetlen velejárójában, az irdatlan hangoskodásban is jócskán részünk volt. Még az amúgy csendesnek bizonyulók is minden probléma nélkül üvöltöznek egymással az utcán, tömegközlekedési eszközökön, éttermekben, mintegy beszélgetés gyanánt. Borzasztó nehéz volt megszokni, aztán meg nehéz volt leszokni róla… 4. lecke: Kiabálj nyugodtan, mindenki ezt csinálja. (De inkább spanyolul, mert az angolt elég kevesen értik.)
A legkeményebb megpróbáltatásnak az bizonyult, hogy néhány nap után bele kellett törődnünk: meleg vizet itt csak a zuhanyban fogunk látni – és langyosat és hideget is, minden más jó kell, hogy legyen jegesen. Tíz centi vastag jégréteg a kólás pohárban, jeges víz a mosdókban, fagyos víz a konyhai csapból, fagyos betonon üldögélés a suli udvarán 10 fokban. Kiszáradt, cserepes kezek, mandulagyulladás, sziasztok! 5. lecke: Ha meleg teát akarsz szerezni valahol, mindenre elszántnak és nagyon elvetemültnek kell lenned!
A projekt témájával – tehát az invazív fajok tanulmányozásával – kapcsolatban rengetek érdekes és kevésbé érdekes foglalkozást abszolváltunk, de be kell vallanom, a program számomra legkedvesebb része a városnézős-turistáskodós üzemmód volt. Toledo lenyűgöző festőisége, hangulatos szűk utcái, Madrid belvárosának élénk forgataga, impozáns épületei, a Prado múzeumba nagy mázlival, az utolsó pillanatban való bejutás, az ott töltött másfél óra, a Santiago Bernabéu stadionban tett látogatás barçás ceruzákkal a táskámban… Mind-mind örök emlék marad. 6. lecke: Nézz meg mindent, de légy nagyon óvatos! Madrid amilyen szép, annyira veszélyes is – nem sokon múlt, hogy kirámolják a táskámat a metróra menet…
Ami viszonylag nagy csalódás volt, az a spanyol gasztronómia. Mert bár az otthon, a nagymama által elkészített helyi jellegzetességek, úgy mint a paella vagy a tortilla, valóban ízlettek, de ezekkel vajmi kevésszer találkoztam. Annál gyakrabban etettek velem gyorskaját, azt is számomra lehetetlen időpontokban; pár nap után a gyümölcsre és zöldségre úgy gondoltam, mint városi legendákra, és meg voltam győződve róla, hogy mire hazaérek, intravénásan fogom kapni a zsíros kenyeret. Abba vetett hitem, hogy az otthonról vitt töménytelen mennyiségű keksz és müzli szelet érintetlenül teszi majd meg a haza utat, gyorsan szertefoszlott. 7. lecke: EL NE INDULJ OTTHONRÓL MUNÍCIÓ NÉLKÜL!
Összességében nagyon jól éreztem magam. Vendéglátóim a legaranyosabb emberek voltak, akikhez csak kerülhettem, a kapcsolatot azóta is tartjuk. Rengeteg érdekes emberrel nyílt lehetőségünk megismerkedni különböző országokból, fantasztikus helyeken jártunk, a projekt természeténél fogva pedig egy olyan oldalát is láthattuk Madridnak, amire egyébként nem lett volna lehetőségünk (gondolok itt a természeti rezervátumra, az élővilág megfigyelésére). Rengeteg hasznos tapasztalattal gazdagodtam, és mindenekelőtt új megvilágításba kerültek számomra a felvidéki mindennapok. Az arcbőröm pedig remélhetőleg szép lassan feldolgozza a dél-európai napsugárzás „áldásos hatásait”.

Bombicz Eleonóra, I.A, Pázmány Péter Gimnázium, Érsekújvár

illusztrációs kép: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .