Jánk István: István nem-e magyart tanít, avagy a nyelvi diszkrimináció rejtelmei

 

Háttal nem kezdünk mondatot. A magyarban nincs olyan, hogy meglássuk. Öööö nélkül kérhetném? Nem-e? Nem-e lehetne, hogy magyarul mond? – Sajnálatos módon, ezek a megnyilatkozások az iskolai élet állandó kísérői mind Magyarországon, mind pedig Szlovákiában. Hogy miért sajnálatos? Mert egyfelől nyelvi tévhiteken, babonákon alapulnak, másfelől súlyos károkat okoznak a gyerekek személyiségfejlődésére nézve. A cikkből kiderül, miért.

Előzmények

Nem-e lesz túlzás?! István!!!??? Nem-e magyart tanít, vagy mi?” Ez a kérdés még 2013-ban, egy szegedi szakközépiskolában hangzott el, ahol épp a tanítási gyakorlatom legelső hetét töltöttem. Sajnos nemcsak nyelvészi megfigyelő minőségemben voltam jelen, hanem bizony ez az ironikus kérdés felém irányult. Bevallom, kissé rosszul esett, bár jóllehet, értettem, értem most is, mi áll mögötte. Mind Magyarországon, mind Szlovákiában még ma is erőteljesen él egy olyan társadalmi beidegződés, amely az embereket a nyelvhasználatuk, nyelvváltozatuk alapján diszkriminálja. Mindezt persze olyan nyelvészeti alaptényeket hagyva figyelmen kívül, mint a nyelv állandó változása, a különböző nyelvváltozatok egyenértékűsége vagy az az alapigazság, hogy a nyelvnek más fontos funkciói is vannak a kommunikáció mellett.

Ma a legtöbb magyar oktatási intézmény a nyelvváltozatok és az identitás összefüggéseire kevésbé fektet hangsúlyt, mint ahogy az szükségszerű lenne. Az iskolák többségében az anyanyelv tanítása a központi, standard nyelvváltozat (más néven köznyelv) elsajátítására irányul, ezzel a nem standard nyelvváltozatok háttérbe szorítását, rosszabb esetben teljes elutasítását célozza. Ez annyit jelent, hogy a szemlélet nem leíró, hanem előíró, a módszer pedig nem hozzáadó, hanem felcserélő. Ugyan a jelenség elsősorban a magyar nyelv és irodalom órák keretein belül realizálódik, mégis az egyéb tanórákat és az iskolai élet más területeit is érinti.

Helyzetkép és diagnózis

Habár a tudományos kutatások kevésbé fektetnek hangsúlyt a diszkrimináció nyelvi értelemben történő megvalósulására, tudjuk, hogy Magyarországon és Szlovákiában igen nagymértékben jelen van a diszkrimináció ezen válfaja. A nyelvi diszkrimináció működésében néhány tényező különösen meghatározó. Ezek igen szoros összefüggésben állnak egymással, mintegy hálót alkotva határozzák meg és legitimálják az emberek nyelvi megnyilatkozásait és ítéleteit. Ebben a hálóban gócpontként emelhető ki néhány pont.

Ilyen például a nyelvhelyesség értelmezésének kérdése. Miként kezeljük ezt a fogalmat és legfőképpen, miként kezelik a pedagógusok? A saját nyelvváltozatuknak nem megfelelő nyelvi formák eredendően helytelennek bélyegzéseként vagy a kontextusnak megfelelő nyelvhasználatként? Tehát: azt mondják-e a gyereknek, hogy „amit mondtál, nem helyes” vagy azt, hogy „amit mondtál, az ebben és ebben a szituációban nem megfelelő”?

Ide sorolandók még a nyelvi ideológiák, különösen a standardizmus (eszerint a standard az egyedüli helyes változat), és az azzal kéz a kézben járó társadalmi beidegződés, ami mindkét országban meglehetősen normatív, előíró (ez nagyjából annyit tesz, hogy szeretjük javítani a másik beszédét). Ez persze természetes, hiszen tudjuk, hogy három dologhoz mindenki ért: a focihoz, a politikához és a nyelvészethez.

Végül nem elhanyagolható a téma szempontjából a tanárképzés és az annak nyomán végzett tanári tevékenység. Főként az utóbbinak jut kardinális szerep a tanulók tanulmányi eredményességének befolyásolásában, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukálásában (minderről a későbbiekben még szó lesz). De mi is az a nyelvi diszkrimináció?

A nyelvi alapú diszkriminációról

A nyelvi alapú diszkrimináció másik elnevezése a lingvicizmus. A fogalmat Tove Skutnabb-Kangas alkotta más izmusok (pl. rasszizmus vagy szexizmus) mintájára. Az ő meghatározásában lingvicizmus alatt az etnicitás, kultúra vagy nyelv alapján meghatározott csoportok között a hatalom egyenlőtlen elosztásának legitimálására, megvalósítására és reprodukálására felhasznált ideológiák, struktúrák és gyakorlatok értendők. Ez nyelvészeti szempontból annyit tesz, hogy a nyelvi diszkrimináció a nyelvi alapon meghatározott emberek, embercsoportok közötti különbségtétel, azaz a nyelvi alapú megkülönböztetés gyakorlata. Másképpen: a beszélőknek a nyelvhasználatuk alapján történő hátrányos vagy előnyös megkülönböztetése.

Nyelvi alapú diszkrimináció történik, amikor a munkavállaló az állásinterjún tájszólása miatt nem kapja meg az adott állást, mondván, hogy nem megfelelő a kommunikációs készsége. De akkor is nyelvi alapú diszkrimináció valósul meg, amikor egy idegennek nem hallgatjuk meg a mondandóját, egész egyszerűen azért, mert nákol vagy suksüköl, és automatikusan elkönyveljük, hogy biztosan koldulni akar. Ám ezeknél a példáknál jóval gyakoribb eset, amikor nyelvi alapú diszkriminációról beszélhetünk a közoktatás kapcsán.

Lingvicizmus az iskolában

Közismert tény, hogy az ember elsődleges szocializációs színtere a család. Otthonról hozunk rengeteg kulturális ismeretet, tapasztalatot, valamint egy bizonyos nyelvhasználati módot, nyelvváltozatot is. Ez utóbbi szerencsés esetben az iskolaihoz nagyjából hasonló, azaz a standardnak megfelelő. A probléma ott gyökeredzik, hogy az iskolai és az otthoni nyelvhasználat a legtöbbször nagyban eltér. Ilyenkor az iskolaitól eltérő nyelvváltozattal rendelkező gyerek több szempontból is hátrányba kerül.

Elsőként azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő és a szülei. Másképp beszélnek a diáktársak, és ami még nagyobb probléma, hogy másképp beszél a tanár is, aki a csoport vezetője és egyben az elsajátítandó tudásanyag közvetítője is. Így a gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy új nyelvváltozatot (neki szinte új nyelvet) kell megtanulnia. Gondoljunk csak bele! Nem elég, hogy új ismeretek kell megtanulnia, még egy új nyelvhasználatot is kénytelen elsajátítani. Paradox módon mindezt egy számára idegen nyelvváltozat közvetítésével. És ez csak a kisebbik probléma.

A diák próbálja megérteni az eltéréseket, de sok esetben ahelyett, hogy segítő tanárra és diáktársakra találna, azt tapasztalja, hogy a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák. A magyarban nincs olyan, hogy… Csak a bunkók mondják úgy, hogy… Nem-e? Nem-e lehetne, hogy magyarul mond? Ezek mind-mind ennek a jelenségnek a megvalósulási formái. Itt valójában nem történik más, mint az otthon tanult, helyes nyelvi formák megbélyegzése egy másik személy (pl. tanár) saját nyelvváltozatának szemszögéből. Így a pedagógiai szerep egyik legfontosabb feladata, a tanulók személyiségének fejlesztése nem teljesül. Ugyanis az efféle megbélyegzés óhatatlanul is az otthonról hozott nyelvváltozat leértékeléséhez, valamint nyelvi bizonytalansághoz vezethet, ami a tanuló személyiségére kedvezőtlenül, nem pedig fejlesztő módon hat.

Végül az értékelésre is érdemes kitérni néhány szóban. Ha a tanulók tudását szeretnénk értékelni, és nem azt, hogy mennyire vannak a standard nyelvváltozat birtokában, nem biztos, hogy szerencsés az a hozzáállás, amely a „nyelvhelyességi hibák” keresését, üldözését és javítását célozza. Ha a diák felelet közben suksüköl, és emiatt rászólunk, nemcsak kizökkentjük a gondolatmenetéből, hanem zavarba is hozzuk őt. Továbbá gyakran, ha a nyelvhasználatot az intelligenciával, műveltséggel kapcsoljuk össze, nem a tanuló tényleges tudását, hanem sokkal inkább a nyelvhasználatát értékeljük. Ha két tanuló közül az egyik a standardot használja felelésnél, viszont a másik nem, akkor nagy valószínűséggel az előbbi fog jóval kedvezőbb elbírálásban részesülni. Még abban az esetben is, ha tudásuk teljesen megegyező.

Zárszóként

Tévedés ne essék. Az iskolának az egyik feladata a standard nyelv közvetítése. Viszont az már korántsem mindegy, hogy ez milyen módon történik. Felcserélő, előíró vagy hozzáadó, deskriptív személetet alkalmazva. Ma Magyarországon és Szlovákiában többnyire az előbbi történik. Nem azt tanítják általában a gyereknek, hogy bizonyos nyelvi formák, kifejezések (l. nem-e, nákolás) bizonyos szituációkban (pl. érettségi, állásinterjú) kerülendők, mert rossz színben tüntetik fel használójukat, hanem hogy azok eredendően helytelenek, rosszak. Nem azt mondják a gyereknek, hogy „érettségin próbáld kerülni a nem-e nyelvi formát, mert abban a helyzetben az nem a legmegfelelőbb (de otthon bátran használd)”, hanem hogy „a nem-e helytelen alapvetően, ne használd (mert így a bunkók beszélnek)”.

Abban az esetben, ha a standardot a diák saját, identitását kifejező nyelvváltozatának a rovására tanítják, felcserélő módon valósul meg az oktatás és nevelés. Ennek ellentettje, amikor a standardot az alapnyelv(változat) mellé, azaz hozzáadó módon tanítják. Míg az előbbi a nyelvi bizonytalanság fokozódásával jár együtt, valamint alaptalanul, tudománytalan tévképzetek által megbélyegez és diszkriminál, addig az utóbbi nemcsak a nyelvi bizonytalanságot, hanem a nyelvi alapon történő diszkriminációt is fokozottan csökkenti. Hát nem-e erre kéne törekedni?

Felhasznált irodalom
Kontra Miklós (2005):
Mi a lingvicizmus és mit lehet ellene tenni?

URL: http://web.unideb.hu/~tkis/kontra_lingvicizmus.htm

Sándor Klára (2001): Nyelvművelés és ideológia. In: Uő. (2001, szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. JGYF, Szeged. 153–216.

Megjelent a Katedra folyóirat XXIII/8. (áprilisi) számában

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .