Csicsay Alajos: Látunk-e még, fecskemadár?

Biztosan észrevették az olvasók, hogy szeretem a dalokat, nótákat, igaz, nem mindegyiket, csak azokat, amelyek szövegének van mondanivalója – hasonlóan, mint a jó verseknek –, és persze megfelelő dallamuk is van hozzá. Az is fontos számomra, hogy ki adja elő őket és hogyan. Ezt, amelyiktől írásom nem egészen pontos címét kölcsönöztem, a néhai Solti Károly énekelte. Azért is kedves számomra e dal, mert egykori barátomra emlékeztet, aki mintha érezte volna korai távozásának közeledtét, minden mulatozásunk alkalmával elénekelte. Egyébként rengeteg zenei műben, versben, prózai alkotásban szerepet kap a fecske, furcsa lenne, ha éppen a népköltészetből, s a hozzá közel álló gyermekdalokból, mondókákból maradt volna ki. Ma már sajnos faluhelyen is az óvodás gyerekek előbb tanulják meg a Fecskét látok, szeplőt hányok tavaszhívogató mondóka megzenésített változatát, mintsem látnának élő fecskét. Nem pusztultak még ki teljesen, de számuk nagymértékben megfogyatkozott. Képtelenség lenne elvárni, hogy a gyerekek rákérdezzenek, milyen madár az, amelyik néha átsuhan fölöttük. Természetesen annak, hogy a gyerekek ma nem éppen az élővilág iránt érdeklődnek, több oka is van, de ezt most ne firtassuk. Maradjunk abban, hogy kevés, egyre kevesebb nálunk minden madárfaj, így a fecske is, aminek legfőbb oka, hogy e madárnak – három faja is él még tájainkon – az utóbbi fél évszázad alatt szinte észrevétlenül beszűkültek az életfeltételei. Nem ok nélkül választotta őket a MME három esztendőben is (1982, 1983 és 2010) az év madarainak. Legismertebb közülük – amihez nem kevés köze van épp a művészetnek – a füsti-, más néven a villás farkú fecske (Hirundo rustica), mely egész Európát benépesítette valaha. Megóvására – eddig kevés eredménnyel – már több életmentő program, mi több, törvény is született. Mi a rohamos pusztulásának az oka? Elsősorban a hagyományos falusi állattartásnak a hirtelen bekövetkezett megszűnése. Ugyanis kedvelt fészkelő- (költési) helye volt a marha- és lóistállók gerendázata, valamint a falusi házak ereszalja, fő tápláléka pedig a házi- és az istállólégy. Mondhatnánk, szerencsére e sok kellemetlenséget okozó rovaroktól már megszabadultunk, de kevesen gondolnak arra, hogy ennek épp az immunrendszerünk látja kárát. Bármilyen furcsa is e vélemény, bizony nem ártottak néha azok az enyhe fertőzések, amelyek az emberi szervezet ellenálló-képességét edzették.
A másik két fecskefaj, a molnár- és a partifecske (Delicon urbica és Riparia riparia) is hasonló táplálékon él, mint a rokonuk, csupán a fészeképítésük módja és formája tér el az övétől. Az előbbi zárt fészket épít, rajta egy szűk lyukkal, az utóbbi pedig leginkább a folyópartok homok- vagy löszfalaiban váj magának mély költőüreget. Mindkét madárfaj az ember folytonos zaklatásának van kitéve. A molnárfecske épp a lakótelepek divatba jöttével kezdett el intenzívebben szaporodni, majd rövid idő múltán üldözötté válni. A városokba költözött emberek hirtelen kényesek lettek a piszokra, szemétre, amit a fecske fészekrakás közben az ablakok párkányaira, a panelházak erkélyeire szór le, csak éppen arra kevésbé finnyásak, amit ők hagynak maguk után az utcákon, liftekben, a közös folyosókon és egyebütt. Először megjelentek az ablakok felett fecskeriasztóként a tarka papírlibegők, aztán előkerültek ugyan e célból a seprűk nyelestül, de ezzel még nem ért véget a madártalanítás. A molnárfecskék után a verebek kerültek sorra. Ellenük leghatékonyabb védekező szernek bizonyult, persze nagy titokban, az egerek irtására gyártott mérgezett búza. Ilyen embertelenség közepette csoda-e, hogy 2007-ben az év madara kellett legyen a városokba kényszerült szerencsétlen mezei veréb (Passer montanus) is? Manapság pedig az állami támogatással zajló panelprogramok, melyek – a lakosság nem éppen módos rétegének az érdekében – vesztét jelentik a rések között menedéket lelt madaraknak, többek között a házi verébnek (Passer domesticus) is, no meg a denevéreknek. Mi lenne a teendő? Mesterséges fészkek, fészkelő helyek, odúk elhelyezése, csak ez a törvényhozó honatyáknak (-anyáknak) bokros teendőik közepette eszükbe sem jut(ott). Ők a klímaváltozás megfékezésével vannak elfoglalva. (Meg más egyebekkel.) Bizony, a klíma, ami az élő fajok, köztük az ember elterjedését is elősegítette – nem mintha először történne meg, amióta Földdé lett e bolygó –, megbolondulni látszik. Vészjósló lég- és hőáramlatokat produkál. Sajnos ezeknek is közük van a fecskék rohamos pusztulásához. Két alkalommal is tapasztaltam, 2007 és 2008 szeptemberében, amikor őszi vonulásuk idején tartós hidegfront zárta el útjukat. Itt kavarogtak a Duna fölött meg a panelházak körül, s én a 12. emeleti lakásunk ablakából néztem tehetetlenül a kétségbeesett csapongásukat. Aztán hallottam a hírt, hogy másutt is ezt tapasztalták. Nem tudtak segíteni rajtuk, ezrével hullottak el akkor. Az utóbbi 25-30 évben 30-50%-os egyedszámcsökkenést állapítottak meg náluk. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIII/9. (májusi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .