Csicsay Alajos: Egy soha véget nem érő háború

Az állatvilág legnépesebb osztálya a rovaroké, fajaik számát 1,5 millióra becsülik, de csak mintegy 700 ezer ismert. Ki tudja, még mennyi nem, így hát az entomológusoknak akad bőven kutatnivalójuk. A rovarok, más néven a hatlábúak között vannak növény-, állat- és korhadékevők, paraziták és betegségeket terjesztők. Megjegyzem, én nem vagyok híve az élőlények károsakra és hasznosakra való felosztásának, mert ezek kimondottan emberi szempontok, s legyünk őszinték, az élővilággal szemben mi, emberek vagyunk a legkártékonyabbak. Viszont azt is meg kell vallanunk, hogy egyes rovarfajok ellen kénytelenek vagyunk védekezni, mert azok a táplálékláncban betöltött szerepük folytán számunkra közvetlenül vagy közvetve egyáltalán nem kívánatosak. Ilyenek az emberi betegségek terjesztői, a haszonállataink és a termesztett növényeink egészségét károsító, vagy akár a pusztulásukat is előidézhető fajok. E tevékenységük megakadályozása – a rovarölő vegyszerek gyártása és alkalmazása – mérhetetlen nagy anyagi ráfordításokkal jár. Sok felületes vélemény elhangzott már arról, hogy ezt nem kellene tennünk, mert a vegyi védekezés több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, vissza kellene térnünk az ún. biotermelésre, ami sajnos lehetetlen. Mi, emberek, olyannyira elszaporodtunk már, hogy képtelenség lenne annyi „bioélelmet” termelnünk, ami elegendő lenne a táplálásunkra. A mai emberiségnek egy harmada így is éhezik. Fogalmunk sincs arról, hogy mennyi lehet az alultáplált ember, ugyanakkor arról sem, hogy mekkora méreteket ölt a pazarlás, és hány millióan pusztulnak el túltápláltság következtében. Mindnyájan tudjuk, hogy valami nincs rendben, ám e gondokat nem lehet puszta filozofálással meg konferenciák rendezésével megoldani.
Az emberre nézve a rovarok kártevése ahhoz képest elenyésző, hogy a biodiverzitás szempontjából mekkora jelentőséggel bír a tevékenységük, például a növények (virágok) megporzásában betöltött szerepük. Ráadásul sok fajuk a puszta létükkel még esztétikai élményben is részesíthet bennünket. Alighanem e szempont is közrejátszik abban, hogy mikor melyik fajt választjuk meg az év rovarjának. 2013-ban például a fehérlepkék (Pieridiane) családjába tartozó sárga színű citromlepke (Gonepteryx rhamni) lett a kiválasztott. E lepkefaj már kora tavasszal, néha március végén, április elején feltűnik. A telet e rovar bármely szaporodási fázisában (pete, hernyó báb) képes átvészelni, az imágó néhány napot, esetleg pár hetet él, de amíg a petéből kifejlett rovar lesz, akár tíz hónap is eltelhet. Lepkéknél ez rekord élettartam. Évente két nemzedékük váltja egymást, áprilisban az első, augusztusban a második hullám jelenik meg, melynek bábjaiból a következő tavasszal bújnak majd ki az első lepkék. Azt hiszem, a lepkék rendjével kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy szájszervük, a közismert – egyes fajoknál elcsökevényesedett – pödörnyelv. Lárváik a henger alakú, lábakat viselő hernyók. Szokás beszélni éjjeli és nappali lepkékről, melyeket leginkább a szárnytartásuk alapján lehet megkülönböztetni, ám ezek (ma már) nem tekinthetők rendszertani fogalmaknak, inkább morfológiai szempont, mintsem genetikai. A pillangó megnevezéssel is óvatosan kell bánnunk – bár a köznyelvtől nem várható el, hogy következetesen ragaszkodjon a helyes biológiai kifejezésekhez –, mert nem minden „nappali lepke” pillangó, csak egy család (Papilionidae), amelybe a fecskefarkú – és a kardos lepke is tartozik. (Csupán a humor kedvéért jegyzem meg, valamikor átvitt értelemben beszéltek éjjeli pillangókról is, de azok nem a rovarok osztályába tartozó lények voltak.) Viszont a nagy szentjánosbogarat (Lampyris noctiluca) jogosan illeti meg az éjjeli jelző, bár ez kevés lett volna ahhoz, hogy ő legyen a 2015-ös év rovara. A szentjánosbogarak rendszertani besorolása valószínűleg még nem teljesen dőlt el. Vannak, akik a lágybogarakkal (Cantharidae) rokonítják, mások pedig külön családba, a világítóbogarakéba, illetve a szentjánosbogár-félék (Lampyridae) családjába sorolják be őket. Azért tekinthetők éjjeli rovaroknak, mert a potrohuk oldalán világító szerveik vannak, melyek a párkeresésben, vagyis a szaporodásukban játszanak fontos szerepet. Érdekes, hogy már a petéik (tojásaik) is képesek fényt kibocsátani, de ennek az okát tudomásom szerint még nem sikerült kideríteni. E jelenséget biolumineszcenciának nevezik, ami nem tévesztendő össze sem a fluoreszcenciával, sem pedig a foszforeszcenciával, elsősorban azért, mert mindhárom folyamatot más-más vegyi anyagok okozzák. A szentjánosbogarak lumineszcenciáját a rovar testében képződő luciferin nevű pigment idézi elő, melynek oxidációjával sárga vagy zöld színű hideg fényt képes kibocsátani. E reakciót egy enzim, a luciferáz katalizálja. A Lucifer latin eredetű összetett szó, ami kezdetben nem egy ördög nevét jelentette, hanem azt, hogy fényhozó. Az esthajnalcsillag, vagyis a Vénusz bolygónak a jelzője volt.

(…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIII/10. (júniusi) számában jelent meg

fotó: www.bebeangol.hu


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .