Galambos Barbara: A mesemondás, mesehallgatás alkalmai, körülményei

A meseélmény mint szertartás
Manapság nagyon sokan alábecsülik a mese értékét, mivel nem a megfelelő irodalmi mércével mérik a fontosságát. Többen a realitás valósághű ábrázolását várják a mesétől, de ha azt vesszük figyelembe, hogy a mesék a lélek szintjén, a tudattalanban fejtik ki hatásukat, akkor valóban a valóságot közlik. (Bettelheim, 2011, 160) Boldizsár Ildikó is cáfolja azt az állítást, miszerint a mese idilli képet fest a világról, ahol a mesehős tökéletes, aki helyett a segítőtársak megoldanak mindent, s ezáltal a mesének nincs semmilyen valóságalapja, csupán a mesemondó képzeletének szüleménye. Véleménye szerint a mesék mindenkor olyan problémákat vetnek fel, amelyekkel az ember a hétköznapi életben is találkozik. Lehetőségekről, a tévedések helyrehozataláról szólnak, arról, hogy minden rendbe hozható és nem arról, hogy minden rendben van. (Boldizsár, 2004, 13-14)
„A mesemondásnak ahhoz, hogy hatékony legyen, a gyermek és a felnőtt közötti interperszonális eseménynek kell lennie, amelyet a két résztvevő alakít.” (Bettelheim, 2011, 155) Bettelheim szerint mesét mondani a felnőtt és a gyermek közös élményéért érdemes, még ha mást jelent ez az élmény a gyermeknek és mást a felnőttnek. A gyermek örül a fantasztikus kalandoknak, a felnőtt pedig a gyermek örömének, és hogy sikerült valami újat nyújtania a gyermek számára. (Bettelheim, 2011, 158) Bettelheim szerint hasznosabb a gyerek számára a meséket fejből elmondani, mint felolvasni. „Azért jobb a mesét mondani, mint felolvasni, mert így jobban alkalmazkodhatunk a helyzethez és a gyermekhez.” (Bettelheim, 2011, 155) A gyermek számára megnyugtató érzés, hogy a szülő, akit a gyermek legjobban szeret, az elmondott történet által osztozik a gyermek irracionális, olykor sötét fantáziaéletében. (Bettelheim, 2011, 159) Pontosan emiatt fontos a gyermek számára az is, hogy annyiszor hallgathassa meg a lelkének megnyugvást hozó mesét, ahányszor csak szeretné. (Fischer, 2009)
Szükséges lenne a családban és az óvodában is mindennapos eseménnyé tenni a meseolvasást, a gyermek olvasóvá nevelésének már egészen pici korában, a családon belül el kellene kezdődnie. A gyermek első tanárai mindenképpen a szülei. A közös olvasás a gyermek számára örömforrást és megnyugvást jelent, valamint a szülőkkel való kapcsolatteremtés alapjául is szolgálhat. A meseolvasás általában párbeszédes formában történik, vagy a szülő, vagy a gyermek tesz fel kérdéseket az olvasás folyamán, míg a gyermek el nem sajátítja a hallgatói magatartást. A másik helyszín, ahol a gyermek pozitív attitűdöt alakíthat ki az olvasással szemben, az óvoda, ahol a meseolvasás rendszeres napi program. (Szinger, 2009, 72-73, 77-78)
Nagyon fontos azonban előkészíteni a mesélést, megteremteni a megfelelő hangulatot a meséléshez és a mesehallgatáshoz. Ehhez gondosan meg kell választani az időt és a helyszínt, meghitt, nyugalmas, otthonos légkört biztosítva a hallgatóság számára, amit például mesesarok kialakításával lehet elérni. A gyerekeknek kényelmesen kell elhelyezkedniük, úgy, hogy a mesélő mindenkivel felvehesse a szemkontaktust. A meseélmény szertartásosságát növeli, ha a mese kezdetét zenei szignál vagy csengő jelzi, a mesélés idejére gyertyát gyújtunk. (Tancz, 2009) Zóka Katalin kihangsúlyozza, hogy a meseélmény szertartásosságának megteremtése azért is nagyon fontos, mert a mesehallgatás egyfajta belső aktivitást, koncentrációt igényel a gyermektől. „A tevékenységhez kötődő rítusok beavatják a gyereket az óvodai történésekbe, a kiszámíthatóságot, az élményközösséget sugallják, biztonságos közeget teremtenek, eligazítják a gyerekeket a változatos események között.” (Zóka, 2007a, 47) A mese kezdetén található jól ismert „Egyszer volt, hol nem volt…” formula segít elhagyni a hétköznapi valóságot és bevezet a mesék birodalmába. Ezáltal a történetet különleges mesebeli időszámításba helyezi, ami sejtteti, hogy a történet valamikor réges-régen, egy ősi korszakban játszódik, különös, távoli, de mégis ismerős tájakon, a gyermeki lélek útjain, a tudattalan birodalmában. A csodálatos utazás végén pedig a gyermeket visszavezeti a valóságba. (Bettelheim, 2011, 64-65)

A jó mesemondó személyiségjegyei
„A jó mesélő úgy játszik a hallgatói érdeklődésének szálain, mint Orfeusz a maga bűvös citharájának húrjain. Minden akkorddal vele rezeg egy-egy húr a hallgató lelkében is.” (Nádai, 2009, 7) A mesét mondó felnőtt és a gyermek mint befogadó élményközössége csak akkor jöhet létre, ha a mesemondó ismeri a gyermekben lejátszódó folyamatokat. (Zilahi, 1998, 40) Nagyban függ tehát a mesélőtől, attól, mennyire képes átélni a történet cselekményének mozzanatait, hogy a mese a gyermek részéről milyen fogadtatásra talál. (Bettelheim, 2011, 160) A mesélőnek mindenek felett azt kellene szem előtt tartania, hogy igazi hatása csak az élőszó erejének van. (Nádai, 2009, 8-9) Voigt Vilmos is egyetért azzal, hogy „a szóbeli mesélésnél nincs csodálatosabb kapcsolat: a százszor ismert mesét is együtt élvezi az előadó meg közönsége.” (Voigt, 2009, 16) Egyaránt fontos az is, hogy a mesélő a mese szemléltető erejével hasson a hallgatóira. Szavaival illusztrálja is az elmondottakat, mondanivalójának legyen stílusa. (Nádai, 2009, 8-9)
Tancz Tünde a beleélő szövegmondásra helyezi a hangsúlyt. „A megjelenítés kitűnő eszköze a mesemondásban az úgynevezett egyenes beszéd, amely élesen elkülöníti a leíró és párbeszédes részeket.” (Tancz, 2009) Zilahi Józsefné szerint a mesélő vonzó fizikai megjelenése sem elhanyagolandó, valamint kellemes beszéde és belső nyugalma is elengedhetetlen. (Zilahi, 1998, 82) Tancz Tünde fontosnak tartja a nonverbális kommunikációs eszközök alkalmazását is, mint a gesztusok, mimika, testtartás stb. (Tancz, 2009) Boldizsár Ildikó szerint is „ezek a néma üzenetek legalább olyan fontosak, mint a hallottak“, ilyenkor a gyermeknek befelé irányul a figyelme és képes eljutni egyfajta intenzív fókuszált figyelem állapotba, a történethallgatási transz állapotába. (Boldizsár, 2010, 319-320) Zóka Katalin szerint ez az állapot, valamint a mesei kettős tudat megléte, amely párhuzamot jelent a valóság, illetve az illúzió megélése között, a befogadóképesség és a „mesei beállítódás” feltétele, amely a gyermeknél 5-8 éves kor körüli időre tehető. (Zóka, 2007a, 15-16)
A gyermekre fordított idő a jövőbeli bizalmas szülő-gyerek kapcsolat építőköve is, mivel „a gyermekkel töltött minőségi idő nem a puszta együttlétet, jelenlétet jelenti, hanem az osztatlan figyelmet, amelyet neki szentelünk.“ (Kádár, 2012, 108-109)

(…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIII/10. (júniusi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .