Fibi Sándor: Mit tegyünk, hogy iskolánk valóban a régió legjobb iskolái közé tartozzon…

Bevallom, számomra rendkívül megtisztelő, hogy a Katedra Társaság elnöke felkért e korreferátum elkészítésére – mondván: Nem kérek mást, csak azt, hogy saját tapasztalataidat tedd közkinccsé, hiszen neked már sikerült ez az igényes feladat. Az általad vezetett dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Alapiskola tanulóinak a létszáma ugyanis viszonylag rövid idő alatt szinte megkétszereződött, a szülők elismeréssel és tisztelettel a magukénak vallották ezt az intézményt, és ami talán a legfontosabb, a tanulók szerettek iskolába járni, ahol nagyszerűen érezték magukat. A tanulmányi eredményeik, a különböző versenyeken elért sikereik is bizonyították a felkészítés egyértelműen magas színvonalát.
Tudatosítottam, hogy a felkéréskor nem tudományos tézisek, bizonytalan hatásfokú javaslatok megfogalmazására gondolt Társaságunk elnöke, sokkal inkább a tapasztalatok megosztására, ami fontos lehet az iskolavezetők, pedagógusok számára, hiszen ezekben az években egyre több iskolánk jövője kerül veszélybe. Köztudott ugyanis, hogy a folyamatosan csökkenő diáklétszám miatt az élesre fent damokleszi kard – mely az utóbbi években hatásfokának növelése érdekében az iskolák finanszírozását szabályozó törvények és ilyen-olyan szintű sanda szándékú rendeletek álruhájába burkolózik – elmetszeni készül nagyon sok iskolánk életének a fonalát.
Emlékeimben kutatva biztosan állíthatom, számomra évtizedek óta érthetetlen, hogy a meggyőző szakmai érvelések ellenére hogyan képes viszonylag sok magyar szülő mindmáig elhinni azt a hatvanas években – az akkori politikai korifeusok és az őket segítő regionális és helyi csinovnyikok által – elhintett, kimondottan az érintett szülők tudatát deformálni szándékozó politikai szlogent, mely szerint ha azt akarod, hogy gyermekedből legyen valami, ne a nemzetiségi iskolába írasd be őt. Az eltelt évtizedek alatt a magyar tanítási nyelvű iskolákból kikerült sok száz és ezer kiváló, itthon és külföldön is elismert szaktekintély sem tudott sok magyar szülőt meggyőzni arról, hogy a józan gondolkodás és ítélőképesség helyett szakmai ostobaság fészkelte be magát agyuk döntések meghozatalára determinált tekervényeibe. Be kell vallanom, egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezeknek a szülőknek a gondolkodását, mely egyértelműen figyelmen kívül hagyja a tényeket, az értelmes és meggyőző szakmai érveléseket, aminek eredményeként még a viszonylag jól prosperáló magyar tanítási nyelvű iskolákban is tapasztalt folyamatos létszámcsökkenéssel ellentétes irányban növekedett a szlovák iskolákba beírt magyar nemzetiségű tanulók száma – és nem csak azokban a falvakban és városokban, amelyekben a lakosság túlnyomó többsége már nem vallja magát magyar nemzetiségűnek. Igaz viszont az is, hogy a legutóbbi évek adatai szerint csökkent a szlovák alapiskolába járó magyar gyerekek arányszáma, hiszen az adott alapiskolás korosztálynak 25%-a helyett „mindössze” 21-22 százaléka nem tanul anyanyelvén, azonban mégis elgondolkodtató az ismert szociológus – Lampl Zsuzsa – 2011-ben végzett kutatásának az a konklúziója, mely szerint a nemzetiségileg vegyes területen a szlovák alapiskolát végzett gyermekek szüleinek 77%-a magyar nemzetiségűnek vallja magát. Ha ezen a helyzeten változtatni szeretne bárki is, tudatosítania kell, hogy ma már nincsenek csodák, olyan jellegű csoda sincs, amilyenről Sebők Valéria kolléganőnk, a Feledi Kistérségi Tanügyi Hivatal szakdolgozója tett említést az idei hanvai országos tanévnyitó ünnepségen a szlovákiai magyar iskolákba küldött üzenetében, amikor Mács Józsefet idézve ezt mondta: „Az ízig-vérig gömöri Pósa Lajosunk felbecsülhetetlen értékű munkájához kapcsolható az a máig fölülmúlhatatlan nemes következmény is, hogy azok, akik eredetileg a budapesti német iskola által vélték biztosítottnak gyermekük neveltetését, a Pósa-versek hatására több mint harmincezer gyermeket írattak át a magyar iskolákba.“ Igen, az ilyen jellegű egyszeri csodák helyett nekünk más utat kellett, kell, sőt kimondottan muszáj választani, ha iskoláinkat meg akarjuk menteni… Az évek során fokozatosan erősödött bennem az a meggyőződés is, hogy nem a nemzeti érzelmeket célba vevő, ilyen-olyan rendezvényeken, sőt a médiákban is ismételgetett szlogenszerű felhívások, hanem kizárólag a pedagógusi hivatásunk és a ránk háruló feladat fontosságát tudatosító elkötelezett, lelkiismeretes, magas szintű munka hozhatja meg a várva várt változást a szülők gondolkodásában. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIV/3. (novemberi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .