Molnár Imre: Búcsútöredék Tóth Karcsitól

Jan Twardowski lengyel költőnek van egy verse, melynek kezdő sorai így szólnak: „Siessünk szeretni az embereket, mert oly hamar itt hagynak bennünket, marad utánuk néhány cipő és a süket telefon…”
Miután Öllős Lacitól megkaptam közös barátunk, (kenyeres pajtásunk) Tóth Karcsi halálhírét, percekig süket csönd vett körül. Amikor ki tudtam mozdulni a szobámból, a belvárosban Mikloško Ferkóval futottam össze, aki szintén megdöbbenve fogadta a hírt: „De hisz Ő egy alapember volt!” – mondta olyan csodálkozással a hangjában, mint aki meg van győződve arról, hogy az „alapemberek” nem mehetnek csak úgy el közülünk, nem hagyhatnak magunkra minket… Vagy ha mégis, akkor ez valami tévedés vagy félreértés kell legyen.
A halálhír utáni céltalanul süket percekben magam is ilyesmire gondoltam, no meg az elszalasztott látogatások, s a velejáró beszélgetések e földön már soha vissza nem térő mulasztásaira. A válasz nélküli miértek és hogyanok sokaságára, miközben Twardowski verssorait ismételgettem: „Siessünk szeretni az embereket, mert oly hamar itt hagynak bennünket….”
A magyarbarát Mikloško a lényegre tapintott, amikor „alapembernek” nevezte Karcsit. Ez a megnyilatkozás nyilván Tóth Károly rendszerváltásban vállalt szerepére vonatkozott, hisz Ferkot is ennek tájékán ismertük meg sokan.
Mert Karcsi valóban rendszerváltó ember volt. (Nem azok közül való, akik saját semmittevésüket naponta számos indokkal magyarázva meglapultak a háttérben, majd az idők változtával kényelmesen beleültek a készbe.) Nem, Ő abból a fajtából való volt, aki vállalva a kockázatot szinte mindenről kész volt lemondani elvei megtartása, céljai elérése érdekében. Kollégiumi szobáink számtalan átbeszélgetett éjszakája, érvei módszeres logikája, az ellenzéki időkben vállalt bátor kiállása, alapos felkészültsége, széleskörű műveltsége és távlatokba mutató elgondolásai, mind-mind bizonyítékul szolgálnak a fenti állítás igaza mellett.
Amikor kapcsolatot épített és tartott az antikommunista magyar, lengyel és cseh ellenzékkel, amikor nyílt kiállást vállalt a bebörtönzött Duray Miklós mellett, amikor a magyar iskolák védelmében memorandumot szerkesztett, szamizdatot sokszorosított és illegális összejövetelek egész sorát szervezte, amikor földalatti politikai szervezkedésbe fogott, még nem lehetett tudni, milyen kimenetele lesz mindennek, s azt sem, hogy tevékenységének eredménye a siker vagy épp a börtön lesz-e majd a jövőben. De Ő, mindennek ellenére, szívós állhatatossággal ment tovább a maga útján…
S most, midőn földi életpályája oly korán lezárult, bizony be kell ismernünk, köszönettel tartozunk Karcsinak. Köszönettel azért, hogy álmai jó részét (mely oly sokak vágyálmával megegyezett) Ő valóra is tudta váltani. Az Ő lakásán alakult meg a II. világháború utáni első szlovákiai magyar független politikai szervezet, mely a parlamentbe is bejutott, részese lehetett a felvidéki magyar társadalom, illetve az egész akkori Csehszlovákia demokratikus átalakulási folyamatának. Alapítója s vezetője lehetett az oly sokat tervezgetett tudományos intézetnek, melynek fáradhatatlan gondoskodással egyengette útját szinte az utolsó napokig.
De a fent felsoroltak végül is csak a földi léptékkel mindig tökéletlen formák kialakításának lehetőségét hozták meg számára.
Karcsi tudta, az igazi eredményt az jelenti, ha a formákat megfelelő tartalommal tudjuk megtölteni. S ez a felismerés adta életének további, jóval nagyobb hatósugarú és mélységű tevékenységi körét. S Ő e vonatkozásban is példás életművet hagyott maga után. Olyat, amelyről egy másik jó barát, Berényi József azt írta, hogy tevékenysége során alázatával, szorgalmával, az emberekhez forduló bizalmával, bölcsességével és segítőkészségével a körülötte lévők példaképévé, egyfajta szimbólummá tudott válni. Az idézett szerzőtől nem árt többször megismételni azt sem, hogy Karcsi politikusként is olyan ember volt, aki nem intrikált, nem áskálódott mások háta mögött, hanem – ha kellett – kész volt a kevésbé látványos posztokon is odaadó munkát végezni a „köz” érdekében. Miért? Mert szolgálni akarta a közösséget, melyből vétetett, s amelyhez mindvégig hű maradt, még akkor is, ha minderről oly ritkán beszélt. Ez a belső hűség Karcsi számára a szeretetnyelv egyik formája volt. Hitt abban, hogy a jól végzett munka, a tisztes helytállás végül is megtermi a maga méltó gyümölcsét.

Munkatársaitól tudjuk, hogy naponta, szinte mindenkit megelőzve kezdte munkáját a Fórum Intézetben, ahol délután rendszerint utolsóként állt fel íróasztala mellől. Első rosszullétéről munkatársai úgy értesültek, hogy amikor telefonon értekezletre hívták, abban a hiszemben, hogy mint mindig, most is irodájában dolgozik, ő ezt a telefonhívást már a kórházban fogadta. Talán azért nem értesített senkit rosszullétéről, nehogy pánikot keltsen köztük. „Ennek a munkának folytatódnia kell”, mondogatta gyakran, amikor az Intézetről beszélgettünk. S ez a munka mára meghozta a gyümölcsét. Nagyrészt az Ő odaadó ténykedésének köszönhető, hogy a Fórum Intézet a rendszerváltás utáni szlovákiai magyar társadalom legjelentőségteljesebb intézményévé tudott felnőni.

Jeles értelmiségi elődeink itt a történelmi Felföldön egy időben oly sokat írtak s gondolkodtak a „Felvidéki Szellem” mibenlétéről, melynek összetevőit olyan fogalmakkal írták körül, mint amilyen a hit, a hazaszeretet, a szorgalom, a felelősség- és áldozatvállalás, a kiútkeresés, a nyitottság, a tisztes helytállás és a becsületesség…
Tóth Karcsi fájdalmasan rövid életművét talán azzal az állítással tudnánk legtalálóbban összegezni, hogy abban ez a bizonyos „Felvidéki Szellem” éledt újjá, példát adva nekünk emberségből és magyarságból.
Köszönjük, drága barátunk, hogy volt bátorságod „merészet és nagyot gondolni”, s rátéve életed bebizonyítani nekünk, sokszor kicsinyhitű társaidnak, hogy igenis lehet eredményesen küzdeni emberi méltóságunk, jogaink és jövőnk visszaszerzéséért. Hivatásodat remények közt vagy reménytelenségben, sikerek közt vagy sikertelenségben, de mindig becsülettel helytállva, immár végleg betöltötted. A téged gyötrő embertelen kórral szembeni évekig tartó sziszifuszi küzdelmedet is szívós kitartással vívtad. Soha nem hallottunk panaszkodni, szemedből békesség és megnyugvás sugárzott felénk az egyre reménytelenebb egészségi állapotodban is.
Kedves Nóra és Ádám, fogadjátok a Karcsit tisztelő és szerető barátok szolidaritását és részvétét. Osztozva mérhetetlen fájdalmatokban, talán nektek is, nekünk is vigaszt nyújt az a tény, hogy Karcsi élete ajándék volt mindannyiunk számunkra! Nem csak azok számára, akik ismerték és szerették őt, hanem még azoknak is, akik személyesen nem találkozhattak vele, mert az általa megteremtett értékek az egész magyarság szellemi kincsestárát gazdagítják immár.
Most, az odaáti dimenziókból, a halhatatlanná vált elődök sorából talán ő is azt üzeni nekünk: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam”.
Bárcsak tanulni tudnánk példádból, drága barátunk, mindannyiunk Karcsija!
Nyugodj békességben!

Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/3. (novemberi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .