Kralina Hoboth Katalin: A játék szerepe az idegennyelv-oktatásban az egyetemi képzésben

Az idegen nyelvek jelentősége napjainkban vitathatatlan, a diákok általános iskolás, gyakran óvodás koruktól kezdődően az egyetemi tanulmányokig idegen nyelvi képzésben is részesülnek. A nyelvoktatás során különféle módszerek alkalmazhatók, a megszokott frontális oktatástól eltérve a tanulás folyamata élményszerűvé tehető például drámapedagógiával és játékkal. E módszerek többek között arra (is) építenek, hogy a gyerekek szeretnek játszani, új szerepköröket kipróbálni. Felmerül azonban a kérdés, hogy hatékonyak-e ezen módszerek az egyetemi oktatásban. Írásomban e kérdésre egy kérdőíves felmérés eredményeivel keresem a választ.
A drámapedagógia „pedagógiai szemléletének alapja a drámát és a szerepjátékot egyaránt létrehozó »mintha-világa«, amelyben a tanulás a tanár tudatos és a diák spontán együttes játéktevékenysége, illetve cselekvése által folyamat eredményeként jön létre” (Lukács 2008: 54). E módszer az ismeretek átadása helyett a tapasztalatszerzésre, a személyiség harmonikus fejlesztésére helyezi a hangsúlyt. A tanulók az egyes jelenségeket játékkal dolgozzák fel, a tanulás személyes élményen alapul, az új információk a már meglévő kognitív rendszerekbe épülnek be saját konstrukciók létrehozása révén (Lukácsné 2008: 56, Zentai 12).
Zentai Tünde az idegen nyelv oktatása során alkalmazott játékokat az elérendő célok alapján a következő csoportokba sorolja: bemelegítés, új szavak tanítása, nyelvtan tanítása, olvasás – megértés, társalgás, szövegalkotás (l. Zentai 20.) E játékoknál – ahogy erre Lukácsné is felhívja a figyelmet – az idegen nyelv nem cél, hanem eszköz (Lukácsné 2008: 58).
Az idegen nyelvi órákon talán a különféle szerepjátékokkal kerülnek a diákok leggyakrabban kapcsolatba. Az alkalmazott szerepjátékok a tanulók ismereteitől függően különböző módon valósulhatnak meg: 1. a tankönyvi párbeszédek megtanulása és reprodukciója, 2. dialógus előkészítése és előadása, 3. előkészítés nélküli szerepjáték (Zentai 25). A drámapedagógiai módszerek alkalmazása során, ill. az egyes szerepjátékoknál, gyakorlatoknál azonban nemcsak a tanulók előzetes ismereteit kell figyelembe vennünk, hanem a személyiségüket is. A tanulók egy része szeret szerepelni, azonnal bekapcsolódik a játékba, a visszahúzódóbb diákoknál viszont fokozatos „építkezés” szükséges, különben a tanítási óra kudarcba fulladhat (vö. Zentai 25). E módszerek alkalmazása során nemcsak a tanítási óra menete, hanem a tanár–diák viszony is átalakul, a tanár a „mindentudó” szerepkörből kilépve „csupán” a játék irányítójává válik (vö. Lukácsné 2008: 60).
E módszerekkel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy alkalmazásuk csupán gyermekcsoportoknál eredményes, vagy egy felnőttekből álló csoportban is segítik a nyelvtanulást. Felmérésem azt vizsgálta, hogy az egyetemi hallgatók miképp vélekednek a drámapedagógiai módszerek és a játék beépítéséről az idegen nyelvi szemináriumokba: módszertani szempontból hatékonynak tartják-e, vagy csupán a szemináriumok érdekesebbé tétele az egyedüli „hozadékuk”, ill. felnőtt diákok körében feleslegesnek vélik e módszerek alkalmazását. A felmérésben 27 harmadéves építészhallgató vett részt. Az egymást követő szemináriumokon a következő módszertani játékok valósultak meg: barkochba, német nyelvű dal kiegészítése, kreatív írás (történet írása megadott szavak beépítésével), szituációs játékok – dialógusok, asszociációs játék és táblajáték.
Az adatközlők több mint fele az általános iskolai tanulmányai során találkozott módszertani játékokkal, s ezek főként memóriajátékok (pexeso), szólánc és az Ember, ne mérgelődj!-típusú játékok voltak. A játék szerepe a középiskolákban csökkent, ugyanis az adatközlők csupán 29,62%-a válaszolta, hogy a középiskolai tanulmányaik során az idegen nyelvi tanítási órákba beépült a játék, amely leginkább a szólánc volt. A módszertani játékok a középiskolai, sőt az egyetemi tanítási órákba is beépíthetők, ui. az adatközlők mindegyike pozitívan értékelte alkalmazásukat. E véleményüket főként azzal indokolták, hogy a tanítási óra szórakoztatóbb; megkönnyítik az ismeretek – főként a szókincs – bővítését, ill. ismétlését; kötetlenebb, szabadabb kommunikációt biztosítanak. A játék tanítási órán betöltött szerepéről az adatközlők véleménye százalékos arányban a következőképpen oszlik meg: 1. a szeminárium színesebb, a tananyag érdekesebb (28,40%), 2. több diák is bekapcsolódhat a kommunikációba (26,13%), 3. csökkennek a gátlások az idegen nyelvű kommunikáció során (22,72%), 4. játékos formában könnyebben megjegyzik az új információkat/átismételik a már átvett tananyagot. Az adatközlők kis hányada (1,13%) jelölte a 5. nem szereti a játékot választ – bár e válasznál az adatközlő megjegyezte, hogy csak amennyiben rosszul felépített a játék vagy nem „megfelelő” a kollektíva. A még lehetséges 6. a játékok feleslegesek, idővesztegetés, 7. a játékok ugyan szórakoztatóak, de nincsenek hatással az ismeretekre válaszokat egy adatközlő sem jelölte meg. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIV/8. (áprilisi) számában jelent meg

fotó: pixabay.com


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .