Hromada Attila: Emlékek kontra történelem, avagy hogy tanítsunk a kitelepítésekről?

Különböző nézőpontok

A kitelepítésekről szóló beszédmód és nézőpont megválasztásában máig jelentős szerepet játszik az emlékezők nemzetisége és nyelve. A téma komplexitását mutatja, hogy a történészek nem tudták a második világháborút követő eseményeket úgy megnevezni, hogy az minden nyelven ugyanazt jelentené. Amíg a csehek és szlovákok „áthelyezésről” vagy „elszállításról” (odsun) beszélnek, addig a magyar „kitelepítés” és a német „elűzés” (Vertreibung) jóval drámaibb kifejezések. Sőt, önkéntes alapon való szlovák-magyar lakosságcseréről, és a Szudéta-vidékre kitelepített önkéntes mezőgazdasági munkásokról is írnak sok helyen, holott a beszámolókból tudjuk, milyen erőszakos természete volt a kitelepítéseknek. Azáltal, hogy három különböző szót használunk, mindhárom valósággá, szinte megtapasztalt élménnyé válik. Még ha mi nem is éltük át személyesen, a visszaemlékezések, a tanultak ugyanúgy traumatikus eseménnyé tehetik ezeket. A diákoknak ezért mindhárom terminológiát ismerniük kell, hiszen csak így érthetik meg, hogy az egyik oldal a szükséges rosszat indokolja, a másik pedig az elkövetők igazságtalanságát hangsúlyozza.
Ha az osztályban személyes sorsokat ismertetünk, ügyeljünk arra, hogy azok ne legyenek túl szelektívek. Alig vannak forrásaink például a Magyarországról átköltöztetett szlovákok sorsáról, de szintén nincs összehasonlítási alapunk azzal, amit szudétanémet honfitársaink éltek át. Ahogy a lengyel történész, Adam Michnik mondta, „meg kell tanulnunk más cipőjében járni, meg kell osztanunk egymás történeteit, megérteni és bevallani a saját hibáinkat, vagy maradunk betemetve mentális sírjainkban, ahol egy eseményre a két szomszéd másképp emlékezik”. A történelemórán nem elég csupán beszámolni az eseményekről, de azt is meg kell értetni a diákokkal, hogy ki mit és miért tett vagy elmulasztott megtenni.

A kitelepítés kontextusa
Ha egy traumatikus és érzékeny témáról van szó az osztályteremben, azt mindig kontextussal együtt kell tálalni. Ez esetben ismertetni kell, hogy a második világháború utáni német és magyar honfitársak kitelepítése nem egy ember vagy egy nemzet zsarnokoskodása miatt, hanem több faktor szerencsétlen egybeesése miatt történt. A kitelepítések eredete az egyik részről szorosan összefügg a nemzetiszocializmus rémtetteivel a közép-európai régióban, a másikról pedig egy jóval régebbi törekvés befejezése volt, méghozzá a homogén nemzetállamok létrehozásának kicsúcsosodása.
Nézzük először az első okot. A fasiszta barbarizmus pusztítása a háború során jóval kiterjedtebb volt a háború utáni atrocitásoknál. A nemzetiszocialista Németország ezen bűnök véghezvitelére és Csehszlovákia szétverésére valóban felhasználta a helyi német és magyar kisebbségeket. Sok szerző a kitelepítéseket azzal igazolja, hogy ezek afféle közvetlen következményei voltak a háborúnak, és a háború kontextusában kell azokat vizsgálni. Mások szerint egy rémtettet sem lehet megtorlásként igazolni egy azelőtti sérelemre, még akkor sem, ha nagyobb rémtett is előzte azt meg. A háború utáni megtorlásokat a kollektív bűnösség elve vezette, mely a jogállamot valóban aláásta, hiszen mindenkit megillet az ártatlanság vélelme.
Másrészt sokak szerint a kitelepítéseknél a homogén nemzetállam elérésének célja lebegett a csehszlovák elit szeme előtt. Érveik szerint a háború után olyan rossz kapcsolatok lennének a nemzetiségek között, hogy a békét csak kitelepítésekkel lehetne megoldani. Ez akkoriban szélesen elfogadott elmélet volt, Churchill például úgy vélte, hogy a népek közötti feszültségeket csak a lakosság új határoknak megfelelő áttelepítésével lehet feloldani. Ahogy 1944-ben a képviselőházban kifejtette: „Amennyire előre látható, a kitelepítés a legkielégítőbb és legtartósabb megoldás. Nem lesznek állandó vitákat okozó, vegyes lakosságú területek.” Erről az érvelésről érdemes kikérni a diákok véleményét is. Szerintük vajon a népek elválasztása és külön nemzetállamokba gyűjtése valóban előnyös a béke fenntartásához? A mai napig, főként csehek, szlovákok és lengyelek állítják, hogy a kitelepítés igazságos és elkerülhetetlen eredménye volt a háborúnak, mert az együttélés a háború után másképp elképzelhetetlen lett volna. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXV/3. (novemberi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .