Csicsay Alajos: A 2018-as év emlőse a földikutya

Annak ellenére, hogy régóta tudok e furcsa kis állat létezéséről, az igazat megvallva nem nagyon törődtem vele. Csak 2017 nyarán lepett meg egyik párkányi kiskertész barátom azzal, hogy a krumpliját „mind egy szemig” megette valami, csak a puszta szára maradt meg. Elképzelni sem tudja, mi lehet a kártevő. A vakondéhoz hasonló vízszintes járatokra bukkant, amiért patkányra gyanakszik, de az állatnak semmilyen más nyomát nem leli. Egyszer csak azzal jött, valaki azt mondta neki, hogy valamiféle kutya lehet a tettes. Kutya? Kérdeztem csodálkozva. Igen. Úgy hírlik olyan, mint a „vakand”. De még erre sem esett le nálam a tantusz.

Mivel a témára többször is visszatértünk, engem is kezdett nyugtalanítani, vajon mi lehet az, ami egy család éves burgonyaszükségletét képes maradéktalanul eltüntetni. Aztán kisvártatva megjelent az interneten a hír, hogy Magyarországon a 2018-as év emlősének a földikutyát, a Spalax leucodont jelölik. Megjegyzem, nem vagyok benne biztos, hogy ez a rágcsáló pusztította volna el kiskertésztársam egész krumplitermését, főleg azért, mert a Kárpát-medencének a Dunától északra eső részén eddig senki sem fedezte fel ezt az élőlényt. Legalábbis a szakirodalomban nem esik róla szó. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy tájainkon ne élhetne földikutya, legfeljebb addig nem figyeltek fel rá, mert tetemes károkat még nem okozott. Az sem lehet indok, hogy elterjedésének útját állták a folyók, mondjuk a Duna, mert akkor hogy került Erdélybe, Délvidékre vagy Sopron környékére, ahol már a múltban észlelték.

Elsőkként Kitaibel Pál és báró Ocskai Ferenc 1820-ban adtak róla hírt, s utánuk az 1800-as években több zoológus közölte róla a saját megfigyeléseit – egy dolgot kivéve, hogy a magyar neve miért kutya. Ezért ezt csak találgatni lehet. Mint egyszerű, volt biológia szakos pedagógus, feltételezem, a névadók, az észak-amerikai prérikutya, Cynomys lewisi magyar nevéből indultak ki, mivel az a rágcsáló is a földben tanyázik. Ezek bár egy rendbe tartoznak, valójában mind testalkatukban, mind életmódjukban nagyon eltérnek egymástól. De legalább az amerikai unokatestvér „ugatni” tud, míg az „óvilági”, azaz eurázsiai fajok, Weöres Sándor szavaival élve amolyan Sehallselát Dömötörök, de hogy buták lennének, semmi esetre sem illik rájuk. Életmódjukból ítélve nagyon is eszesek.

Igaz, a kutatók semmit sem árulnak el arról, hogy milyen érzékszervekkel tájékozódnak, ha egyszer se szemük, se fülük nincs, vagyis van, csak visszafejlettek, amiért csupán az erős fényt képesek valamennyire érzékelni, a hanghullámokból meg ki tudja, melyiket. A felszínre ritkán merészkednek, akkor is csak éjjel. Sekélyen a föld alatt élnek, az élelemkereső járataik ezért gyakran be is omlanak. A homokos talajt épp ezért kerülik, viszont az állandó folyosóikat agyaggal tapasztják ki. A kötőanyagért akár másfél méter mélyre is leásnak. Miből sejtik, hogy hol vannak a földben az agyagrétegek? A felszínen nincs mit keresniük, hiszen a táplálékaik a földben vannak. A saját járataikban párzanak, s a nőstény ott hozza világra a kicsinyeit is. Hím és a nőstény külön járatokban élnek, akárcsak a vakondok, viszont a hímek a párzás jogáért élet-halál harcokat vívnak egymással, amiről az elfogott példányokon harapások okozta, mély sebek és hegek tanúskodnak.

Télre alaposan bespájzolnak gyökerekből, gumókból, hagymafélékből. Száraz füvekből fészkeket készítenek maguknak, a nőstény ezekben neveli fel 2, legfeljebb 4 kölykét, de hogy téli álmot is alszanak-e, arról egyik kutató sem szól egy szót sem. Tehát sok még a megválaszolandó kérdés. Viszont írják, hogy nagyságuk 15-24 cm, súlyuk 25-35 dkg, nyakuk olyan rövid, hogy szinte nincs is, és a farkuk is hiányzik. Ez viszont félrevezető tájékoztatás, mert, mint minden emlősnek, nekik is 7 nyakcsigolyájuk van, akár a zsiráfnak, vagy mint nekünk, embereknek. Ám hogy hány farokcsigolyájuk van, az még titok, de kétségtelenül kell, hogy legyen nekik is néhány. Hiszen az embernek is van 4-5, ritkán még több is.

Egyébként amit az imént leírtam, abból is kikövetkeztethető, hogy a földikutya „magányos, mogorva, remete” lény, akárcsak a vakond (régiesen vakondok). Meg azt állítják, hogy a külleme sem valami vonzó, persze az ember számára. Tőle azonban „rondább” az egyetlen fajból álló, kizárólag Délkelet-Afrikában honos, csupasz földikutya, más néven csupasz vakondpatkány, Heterocephalus glober. Ennek már a neve is jelzi, csak annyiban rokon a mi földikutyánkkal, hogy ő is rágcsáló, sőt turkáló is. De maradjunk a témánknál. Ha a Spalax fogságba esik, fölöttébb ingerlékeny, mi több, agresszív. Az elé tett élelemre is támadva ront rá. Nem csoda hát, hogy a mesékben mellékszerepet sem kapott, míg a vakond csupa főszerepeket. Pedig ha a testéhez viszonyított óriási, borotvaéles metszőfogaitól eltekintünk, no, meg a kártékonyságától is, mondhatnánk, aranyos állat. De hát a vakond nem kerti kártevő? Ki kívánja, hogy a veteményesében egyik vagy a másik megjelenjen? Majdnem elfelejtettem, hogy a földikutya, akárcsak a vakond, kitúrt földkupacokat hagy maga után, csak az előbbi kevesebbeket. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy a bundájuk lágy tapintású, csak éppen a színük eltérő, de ezzel nem szaporítom a szót, akit közelebbről érdekel, mint a mese mondja, járjon utána.

Rendszertanilag a Spalax leucodon, több mint 6500 fajtársával együtt, a rágcsálók rendjébe tartozik, amelybe az emlősfajoknak közel egyharmada sorolható be. Elődei már több millió éve élnek a Földön, ezért az őslénytanban is számon tartják.

A földikutyafélék Splacidae családja 36 fajból áll. Hozzánk legközelebb a magyar Alföldön, Erdélyben és a Balkán-félsziget északi részén négy Nannospalax alnem (nagyfaj), latinul superspecies él. Közülük érdemes megjegyezni a magyar földikutyát Nannospalax (superspecies) leucodon hungaricust és az erdélyi Nannospalax transsylvanicus leucodont. Magyarország területén négy populáció található, melyek egyedszámát alig 200-ra becsülik, de a világállománya sem több 6000 példánynál. Nem csoda hát, hogy ez esetben nem internetes szavazatok által lett a nyugati földikutya Spalax leucodon a 2018-as év emlőse, hanem a biológusok határoztak erről.

Megjelent a Katedra folyóirat XXV/9. (májusi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .