Fibi Sándor: Beszélgetés Csicsay Alajossal

A Katedra olvasói bizonyára jól ismerik Csicsay Alajos nevét, hiszen hosszú évek óta rendszeres szerzőként találkozhatunk az írásaival folyóiratunkban. A szlovákiai magyar pedagógusok azonban nemcsak közíróként, hanem a Katedra Társaság elnökeként is számon tartják Csicsay Alajos munkásságát. Az áprilisban 80. életévét betöltő barátunkról a következő ismertetőt találjuk a (Cseh)szlovákiai magyarok lexikonában:

„Pedagógus, író, szakíró. A pozsonyi Pedagógiai Iskolában érettségizett (1958), a nyitrai Pedagógiai Főiskolán kémia–biológia–munkára nevelés szakon szerzett tanári oklevelet (1964). 1958–1999 között magyar tanítási nyelvű általános iskolákban tanított, 1971–1991 között Párkányban iskolaigazgató volt. Cikkei, elbeszélései az 1970-es évektől jelennek meg. Több művelődési és szakmai szervezet vezetőségében is részt vett, 1996–2002-ben a Katedra Társaság elnöke volt. 1996-ban és 2002-ben Katedra-díjat, 2007-ben Felvidéki Magyar Pedagógus-díjat kapott. Főbb művei: X-ék a hetediken (elb., 1987); Vendég a csodakönyvben (mesék, 1996); Királyok, fejedelmek, kormányzók (képes történelmi olvasókönyv, 1996, 2000, 2003); Embernevelők (interjúk pedagógusokkal, 1999); Iskolatörténet (a szlovákiai kisebbségi iskolákról, 2002); Hajnali álom (elb., 2003) A tündérek titka (mesék, 2004); Mérföldkövek ködben (Pathó Károly életrajza, 2006).[LT].”

Ez a te tömör életrajzod, amihez úgy érzem, több dolgot is hozzá kellene fűzni.

– Először is, ezt a szöveget egy magyarországi fiatalember, egyetemista már egyszer idézte, azt hiszem, tavaly, amikor valamelyik alapítvány megbízásából interjút készített velem. Semmi bajom e szócikkel, legfeljebb azt kifogásolom, hogy a lexikon, amelyik tartalmazza, tudtommal kis példányszámban jelent meg, és Magyarországon nem is terjesztik. Majdnem hiába van benne a szlovákiai magyarok története, az abban fontos szerepet betöltő személyekről, intézményekről, eseményekről, a magyarok által lakott településekről sok tudnivaló. Bár az is inkább csak kivonatosan. Igaz, a lexikon adatait a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet által interneten közzétett Szlovákiai Magyar Adatbank ennél többet tartalmaz, de más egy nyomtatott lexikon, almanach, és más az internetes adathalmaz. No, de ebbe most ne menjünk bele.

– Akkor indítsuk a beszélgetésünket azzal, mi volt az oka annak, hogy húszéves korodban érettségiztél.

– Ha pontos válaszra vagy kíváncsi, akkor azzal kellene kezdenem, hogy a háború alatt lettem iskolaköteles, viszont az 1944/45-ös tanév már novemberben félbeszakadt, mert községünkben a visszavonuló magyar katonai alakulatok, egymást váltva, napokra letelepedtek, ami miatt az egy tantermes iskolánknak át kellett alakulnia „laktanyává”. Illetve az egész falu, mert a katonákat minden házba, a lakosok közé szállásolták. Pár hónap múlva, amikor a katonaság végleg odébb állt, az iskola három esztendeig zárva is maradt. Csilizközt ismét Csehszlovákiához csatolták, a dél-szlovákiai magyarok pedig teljes jogfosztottságba kerültek. Csak 1947-ben nyílt meg a szlovák iskola, melyben az iskolaköteles magyar gyerekeknek is kötelezővé vált az oktatás. 1950-ben lett lehetőségünk újra anyanyelvünkön tanulni. Ez ugyan közismert, de aki ilyesmin nem esett át, elképzelni sem tudhatja, mit jelentett ez a 9-10 éves gyerekek számára. 16 éves voltam, amikor befejeztem az alapiskolát. A korosztályomnak mintegy a harmada-fele eddig el sem jutott. Voltak barátaim, akik öt osztályt végeztek, sőt olyanok is, akik csak hármat. Én azon szerencsések közé tartoztam, akik a negyedik, ötödik osztályt egy esztendő alatt tudhatták le. Ami még groteszkebbé tette a helyzetet, hiányoztak a szakképzett magyar tanítók, tanárok, mert vagy elvesztek a háborúban, vagy részben áttelepítették őket, másrészt megélhetési gondjaik miatt családostul, önként települtek vagy inkább szöktek át Magyarországra. Minket ezért képesítetlen tanítók tanítottak a csilizradványi körzeti iskola felső tagozatában. A pozsonyi tanáraink többsége is velünk párhuzamosan tanult, azzal a különbséggel, hogy ők a főiskolán (általában a pozsonyi tanárképzőn), mi pedig az egykori tanítóképző mintájára nyílt, magyar pedagógiai szakközépiskolában. Annak elvégzése után több osztály-, illetve iskolatársammal együtt főiskolán szerettük volna tovább képezni magunkat, amit a tanáraink, nyilván felsőbb utasításra, nem tanácsoltak, mondván, nincs elég magyar tanító, a főiskolát pedig elvégezhetjük majd levelezőként. Csak azt nem közölték velünk, hogy a szaktantárgyak megválasztása már nemigen lesz módunkban, mert csak azoknak fogják a fölöttesei engedélyezni, akik olyan tantárgyakat hajlandók tanulni, amilyen szaktanítóra szüksége lesz annak az iskolának, amelyikben tanítunk. Én a szűkebb pátriámban, a csilizközi Fűzespuszta – egykori cseh telepesek tulajdonába került Trianon előtti nagybirtok, ám akkor már állami gazdaság, Szlovák Liga által, az 1920-as években épített – egy tanerős, immáron magyar iskolájában kaptam helyet. Megint pontosítanom kell, mert engem a minisztérium (akkori nevén a megbízotti hivatal) a Nagymegyeri (čalovoi) járásba helyezett, a járási iskolaügyi osztály pedig az említett majorba. Húsz évesen, 25 kisdiák (elsőstől ötödik osztályosig) tanítója lettem. Ha nem segített volna elindulnom a pályán egy idős, tapasztalt, német származású kolléga, Steberla Bohumír, aki a szlovák osztály tanítója volt (délelőtt, délután felváltva használtuk az egyetlen tantermet), el sem tudom képzelni, nélküle mit kezdtem volna. Megjegyzem, Steberla bácsi az oklevelét még a monarchia ideje alatti magyar tanítóképzőben szerezte meg, ugyancsak Pozsonyban, így egyike lehetett ama 110 „magyar” tanítónak, akik ötvenben, Csallóközben megkezdték magyarul a tanítást. Mindezt azért mondom el, hogy a fiatalokkal érzékeltessem, hogyan sikerült újjáéleszteni a szlovákiai magyar iskolákat. Két év elteltével kértem az áthelyezésemet a Párkány melletti Muzslára, ahol volt iskolatársam, ekkor már a menyasszonyom (lánykori nevén Pathó Aranka) tanított, akivel a tanítóképzőben barátkoztunk össze, ahogyan mi mondtuk annak idején, „kezdtünk el járni”. Mindketten a tanítóképző falujáró kultúrcsoportjának voltunk a tagjai. Ő akkor 16 éves volt, én 19, s immár ötvennyolc esztendeje, férj-feleség vagyunk. Közel négy évtizeden át kollégák is voltunk, s ha tréfálni akarnék, azt is mondhatnám, mint írónak, ő volt a titkárnőm; kézzel írt dolgaimnak a legépelője, olvasószerkesztője és első kritikusa volt. (…)

A teljes beszélgetés a Katedra folyóirat XXV/9. (májusi) számában jelent meg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .