Máju 17-e, exkurziónk napja tökéletes kirándulóidőre virradt. Amikor megérkeztem a dél-komáromi állomásra, az eget szürke felhőtakaró borította, nem volt nyoma beköszöntő kánikulának, a levegő üdén friss volt, és kellemes szél susogtatta a fák leveleit. Hosszasabb várakozás után futott be a vonatunk, amely a budapesti Keleti pályaudvarra vitt minket. Nagyjából egy órás volt az út; a borús ég szakadatlan végigkísért minket, és mikor leszálltunk immár a Keleti pályaudvar impozáns épülete közelében, már csepergett az eső.

Tanulmányi utunk első megállóhelye a Terror Háza volt, és mintha az idő megérezte volna, hová megyünk, kiadós záporral kísért bennünket a bérházakkal szegélyezett utcákon. A város zaja az esőcseppek dobolásával együtt egyetlen hangkavalkádba olvadt, sétánkat az esernyőkön koppanó, tetőkről lezúduló víz, a pocsolyákban taposó cipők, az elhúzó autók és a jelzőlámpák kattogásának hangja kísérte.

A Terror Háza szürke épületébe érkezve leadtuk táskáink, hogy ne cipeljük végig a kiállításon, és belemélyedtünk a nyomasztó légkörbe, amit a hely teremtett. Nem keltett bennem jó érzéseket. Belesüppedni a múlt ezen részébe olyan volt, mintha egy óriási labirintusba vetettek volna, melynek minden sarkán van egy szépíthetetlen, történelemből származó szörnyűség. Találékony módon telefonokon keresztül hallgathattunk bele a terror korszakának részleteibe korhű dalok, indulók, akkori politikusok beszédei közvetítésével. Rengeteg információt közöltek a falakon kirakott idézetek, hivatalos iratok, megtették kellő hatásukat a kifüggesztett fekete-fehér képek, belehallgathattunk régi elbeszélésekbe, és olvashattunk arról, miként bántak el az egyházzal, és az azt szolgáló emberekkel.

A kezdeti nyomasztó hangulat feloldódott, mikor végignéztük a kiállítást, és elsétáltunk az Aréna Plázába, ahol megebédeltünk, és kaptunk szabadidőt, hogy meglessük az üzleteket, vagy egyszerűen pihenjünk. Miután találkoztunk az épület bejáratánál, a metróállomáshoz gyalogoltunk. A Szent Gellért tér volt a cél, hogy megtaláljuk a közelben lévő szabadulószobát, ahová pár héttel ezelőtt bejelentkeztünk.

Mondhatni, elrepült az idő azután, hogy sorra kerültünk, és a barátaimból álló ötfős csapatunkkal belevetettük magunkat a rejtvények megoldásába. Bár személyes meglátásom szerint nem nagyon tudtam hozzájárulni a feladatmegoldáshoz, 45 perc alatt sikeresen kiküszöböltünk minden feladványt, és segítséget sem kellett kérnünk.

Miután kijutott minden csapat, elmetróztunk a Déli pályaudvar közelébe, ahol az Etele Pláza áll. A maradék időt itt ütöttük el. Többnyire az üzletekben bóklásztunk, üdítőt vásároltunk, egyesek ruhákat vettek, mások-mint én is- nyakláncokat. Közben kint lejjebb ereszkedett a nap, az esti szürkület gyengébb fénybe vonta az utcákat.

Nem egész egy óra választott el minket a besötétedéstől, amikor felszálltunk a vonatra, mely hazavitt minket. Az út tovább tartott mint reggel, kinézve az ablakon a sínek mellett elsuhanó fákat tudta kivenni a sötétből az ember szeme. A mellettem húzódó üléssorban az osztálytársaim beszélgettek, időnként hangosan felnevettek. Amilyen harsányak voltak, annyira azt hiszem, hogy ennek a napnak az emléke hosszú ideig nem fog elhalványodni az emlékezetemben.

Drozd Ádám, IV. N