Rodostó, 20. április 1759
 
Édes néném, ma rosszabb napom volna. Elkeseredés lőn úrrá rajtam. Megint Urunk jutott eszembe, akit már huszonnégy éve elveszténk. Ez emészti testem és lelkem, nem lelek megnyugvást. Isten végit vethetne szenvedésimnek, de másrészint jó élni. Hiszen nincs hiányunk semmiben, csak a szív hiányolja a hazát. Nagy szeretetem volt urunk irányában, néha felindulám ellene, de az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem becsületért. A szerelem sem volt kegyes irányomban. Vajon a grófi rang előrébb volt a vonzalomnál? Magányos vagyok, elemésztenek a sötét gondolatok. Sokat gondolok urunkra, de sosem tartott szellemi sasmadárnak, és asztalához is akkor ülhettem, mikor kamarás lett belőlem. Mégis fájó a hiánya, elítélhetsz, néném, hogy gyakran sóhajtásokat bocsájtok ki magamból, de sötét fellegek sorakoznak fejem felett. Szeretnék hazamenni, szívem vonz haza. Az eszemmel itt vagyok, és itt leszek, amíg a mindenható Istennek tetszik, de szívem szárnyalna már hazám fele Tettem is próbálkozást ez ügybe hisz levelet fogalmaztam és elküldtem az isztambuli osztrák követ által – immár másodszor. Maga Mária Terézia, mint húsz évvel korábban, megint jelezte, hogy számomra Törökországból nincs visszatérés. Szomorú levelek rövidnek kell lennie ezért most be is fejezem.

Ámen.