Rodostó, 24. martii 1759

Édes néném, a reménytelenség érzése lelkemben, mint a kártékony és pusztító gaz az elhagyatott földben terjed szét napról napra, óráról órára, gyenge szívemben, amelyet a magány táplál és a soha véget nem érő honvágy édes hazám, Erdély iránt. Bizony, a hazavágyás 39 éve kínoz már szűntelenül, s nem ereszt, hálóját egyre szorosabban fonja nyakam köré. Ebből a puszta, kies világból való elszakadásra már nincs esély.

Talán, ha nem sokkal török földre érkezésünk után megboldogult anyámra hallgaték, akkor Károlyi Sándor úr segedelmével elmehettem volna innen. Ám nem volt szívem elhagyni a fejedelmet

Ugyan többször szerettem volna hazatérni szülőföldemhez, látni drága otthonomat ismét, ám ez előtt nem sikerült e küldetésem célja. Sokszor jut eszembe, drága néném, az Úr 1739. esztendeje. Látván Erdély, a drága otthon édesen fekvő hegyeit, hóval borítva, messzi távlatból, nékem könnyeket döntve szemeimbe úgy érzem, a honvágy kerülgeti a fáradt író mindennapjait.

Megemlítem édes nénémnek, egy levelet írtam felséges Mária Terézia királynőnek, az ő kegyelméért és bocsánatáért könyörögve, hadd térjen vissza az eltévedt magára maradt bujdosó, ki már csak egyedül hallgatá a Márvány-tenger mormolását, ősei földjére. Újból megtevém tehát, amit már közel két évtizede megtettem. De semmi nem változa! Mária Terézia mégpedig megtiltá hazajövetelemet, kegyelmet nem ada, megint a már ismerős szavakkal üzene: „Ex Turica non est redemptio!” Bűnösségemet nem ereszti el, de nem tiltakozom, ha Istennek ez az akarata, mert csak ő rendelhet felőlem, az ő szolgája vagyok. Mindig mellettem áll, és megvédelmez bármi áron. Hiszen te is látod leveleimből, hogy jól bánnak velem, és jó egészségnek örvendek is, ezt pedig csak az ő üdvösségének köszönhetem.

Kedves, drága néném, levelemet az Isten iránti hálával, valamint a valamikori hazatérés reményében zárom. Azzal, hogy szívesen venném immár kéd levelét is.