Panaszkodom kell, édes néném. Nem jó vagyon az idő, hol nagyon meleg van, hol nagyon hideg. Nem szokott ehhez a magyar szív. A házam ahol rabságomat töltöm olyan érzetet kelt az emberben, mintha kemencében volna. Valahogyan máshogy volna itt még a meleg is. A múltkor is kimentem a mezőre, hogy hátha jobb lesz a kedvem, de ott olyan hőség csapott meg, hogy siettem vissza a rabságom otthonába. De édes néném, ottan se jó. Ablakot nyitni nem lehet, mert még véletlenül meglátnám a szomszédasszonyt, ami itt nagy bűn volna. Hát hogyan lehet ezt normális ésszel elviselni.

Nem tudom, tudja-e, kéd, hogy otthon háború dúl. Csaknem egész Európa bekapcsolódott, Épp úgy, mint amikor a spanyol örökség volt a tét. Kihasználtam, érdeklődém az udvarnál a hazatérés lehetőségeiről. Elégedetlenségemre őfelsége Mária Terézia ezekkel a szavakkal "Törökországból nincs megváltás" utasította el kérelmemet. Pont úgy, mint majd húsz évvel ezelőtt. De azért isten lélekkel is megáldotta e nagy embereket, hisz engedélyüket adták drága unokaöcsémnek és fél testvéremnek levél írására. Vágyom vissza édes hazámba, ahol a meleg pont olyan, amilyent szeretek, és télen nem fagyom meg a hidegtől a házamban.

Néném, aggódom egészsége miatt. Remélem nem kínozza semmi betegség. Vigyázzon kend magára, mert nekem itt messze a hazámtól csak az ád boldogságot, hogy kendednek írhatok. Mostan már későre jár, aludnom kéne, de ebben a hőségben nem esik jól még az alvás sem, és valami a lelkem is sújtja, ezért úgy gondolom illik kendnek tudnia arról, hogy részt vettem az Erdély fejedelemség elleni hadjáratban. Bár fáj a szívem érted, de szerencsémre még egyszer láthattam Erdély ékes hegyeit, legalább a messzi távolból. Lehet többet nem írhatok kédnek, édes néném, így hát: az Isten áldja!