Kedves néném,

ha nyughatatlan elmével írtam az előbbi levelemet, ezt szomorúsággal írom. A mindeneknek teremtője meg adta érnünk ezt az esztendőt is, hála legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vigasztalást is attól kell várni. Zay urat az Isten kivette a bujdosásból. Már csak én maradtam azok közül, akik ebbe az országba az öreg Rákóczival jöttünk. Egyszóval, néném, én vagyok a legutolsó, mert legutoljára hagyott engem az Úristen. Mire? Meddig? Ő tudja.

Kérem őt, hogy nehadjon el engem szegény bujdosót, ne fordítsa el szent szemeit rólam. A portán engem tettek básbúgi méltósággá. Azt kérded néném, hogy mit csinálok, és mivel töltöm az időt? A napjaim egyszínűek. Semmi különbözés nincsen közöttük, ma olyan, mint holnap és holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. A legnagyobb dolgom az, hogy egyek, igyak és aludjak. Ezekből észreveheted néném, hogy nincs hiányom semmibe. Be kell érnem avval amim van, ha kevés is, de hálát adok istennek a mindennapi kenyerünkért.

Egynehány levelidet vévén, a sok vigasztalásid között annak leginkább örülök, hogy egészségben vagy. Tudod kedves néném bűnbocsánatért folyamodtam a mi drága királynőnkhöz. Még a válaszát vártam százféle gondolatok jöttek az eszemben. Mennyi változáson mentem már át. Vajon mit rendel az Úr ezután felőlem? Az ő kezében vagyok. Azt tudom, hogy boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-e mást kívánnom annál a boldogságnál? A fejdelem levelét vettem de Erdélyországba nincs már visszatérésem. Ridegen utasította el a közbenjárást. Ex Turcia nulla redemptio. Hálával tartozok a királynénak hazámból való kirekesztetésemért. Kivetettek mind egy férges almát. Itt leszek, amíg a mindenható Istennek tetszik.

Legyen meg az Ő akarata. Drága néném, békésséges jó egészséget kívánok.