Édes néném,

legnagyobb sajnálatomra megint a gyász leple borul eddigi boldogságom világára, történt ugyanis, hogy Isten akaratából egy derék barátom eltávozott. Egészsége nálamnál is kiválóbbnak bizonyult volt, de immár, minthogy elvégezé, mire Isten őtet rendelte vala, a napokban békében hátrahagyta volt a földi életet. Reá emlékezem tehát, hiszen életének azon éveiben, mikben engem ismere, mindig kitarta vala mellettem s én is őmellette. Isten nyugosztalja lelkét

Most gondolhatá kedves néném, hogy nem illendő ilyesfajta időkben örömhírt közölni, de hát mikor ily nehéznek bizonyul leveleimnek kézbesítése, csaknem várhaték hónapokat a gyász letelte után, hogy hírem kegyedhez elérjen egy külön levélben. Eképp merem leírni, Isten bocsássa meg, hogy másért bár örül a szívem, hát hogyisne örülne, mikor az isztambuli császári követ engedélyével ezentúl szabadon levelezheték erdélyi atyafiságom utolsó hőn szeretett tagjaival, Huszár József derék testvéremmel s az ő (neki) családjával is. Megmondom ámbár, eleinte szinte féltem volt, hogy József ridegnek tetszék lenni velem, hisz oly sok esztendő eltelt már, de nagy megnyugvásomra igazán szeretetteljes írásokat olvasék tőle. Meséle családunkról, régi emlékinkről, s az vala az igazság, hogy honvágyam ezektől csak felerősödni bizonyul. Hazavágyódom, de tudom, ez nem lehetséges, hisz oly rég bűnbocsánatért formált kérésem keményen elutasítá vala Mária Terézia királyné, ki határozottan közlé volt énvelem, Erdély már nem otthonom s oda vissza én nem térhetek. E napokban különösen gyakorta eszembe jutá, milyen nagy reménnyel fordultam volt esztendőkkel ezelőtt országom királynéjához, engedjék haza szülőhazámba, immár majdhogynem magam vagyok bujdosásom helyszinén. Eszembe ötlött volt, hogy mivel új királyné vala Mária Terézia hazánknak trónján, esetleg amnesztiát kaphaték, de csalódnom kellett volt megint.

Bocsásd meg nékem, édes néném, hogy így siratom a múltat, pedig tudom, Isten tervei mindig a legjobbak vala. Nem bánok semmit immár, csak tán azt, nem láthatom otthon erdélyi rokonságom, kikhez úgy hazavágyódom. Mostanság, hogy ilyesfajta gondolataim elfojtsam, különösen sok időt tölték asztalomnál, papirosaimba temetkezve, hogy az utókornak írásaim, fordításaim megmaradjanak. A csöndhöz már hozzászokván annyi magányos esztendő elteltével a napjaim egyhangúak vala, de tudom, az Úrnak nem tetszé az örökös semmittevés, hát igyekvém minél több robotot csinálni időm eltöltéseképpen.

Szívélyes üdvözlésem küldém: M…K…

1759. februárius 19.