Fájdalmas hírt kaptam a királynőtől. Előző levelemben kendnek már említettem, hogy kegyelmet kértem Őfelségétől, hogy visszatérhessek szeretett hazámba. Sajnálatosan a királynő elutasította kérésemet azzal, hogy nincs bocsánat. Nem engedhet vissza, mert ezzel népének oly példát mutatna, miszerint bárki büntetlenül fellázadhat személye és utódai ellen. El kell fogadnom az uralkodó döntését, azonban szívem mégis fáj. Nem hazudhatok, bújtatóim továbbra is remekül gondomat viselik, nem szenvedek hiányt semmiből, van tető fejem felett, és bőségesen van mit ennem. Azonban a városban kitört a pestis, az emberek rémültek, én sem tudom, hogy időmből még mennyi van hátra. Nemsoká betöltöm életem hetvenedik évét, s érzem, hogy a halál szele már a nyomomban van. Nincsen más kérésem a jó Istentől, csak annyi, hogy mielőtt utószor lehunyom szemem, hadd tegyem még egyszer lábam a szülőföldemre, hadd ízlelhessem a magyar kenyér ízét. Imáimban fohászkodom az Úrhoz, hogy Őfelsége változtassa meg ítéletét.