Kedves néném!

Azt a vigasztaló hírt hallottam István öcsémuramtul szegény anyánk felől, hogy a szentségek felvételek után holt volna meg. Az Istenhez való nagy hálaadással hallottam azt meg, hogy a szegény idvezült asszony az anyaszentegyházban holt volna meg, amely kegyelmet az Isten a sok jó erkölcsiért tette vele. Mert én mindenkor azt tartottam, azon esztendőtől fogvást, amelybe megholt, az információ szerént, hogy a hintó lett volna koporsója: valamely útjában a lovak elragadván a hintót, a hintóba lett volna veszedelmes halála; tehát engemet rosszul informáltak volt, és néném nem írt erről. De már megbékélvén, ismét ideírom pennámmal, mit legutolsó levelemben írtam volt: az Isten rendeléseiben nincs haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségére rendel.

Kedves néném, az atyafiúi szeretet többeket indított arra, hogy levélben bátorítsanak a gratia kérésért. Ex Turcia nulla redemtio. Már én azt régen is próbáltam, de az irgalmasságnak kapuja akkor bézárotott előttem, noha azt elmondhatom, hogy a kirekesztetéssel való büntetést nem a magam személyiben tett vétekért szenvedem, hanem hogy úgy mondjam, az eredendő vétekért.

A sok esztendőkig való bujdosás, vagyis idegen országban való létel, azt nem mondom, hogy természetté, de szokássá válik. Mindazonáltal úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Ezért szívem örömivel éltem a szabadsággal, amelyet vettem a Felséges királynénak itt lévő követjétől egynehány hónappal ezelőtt, hogy levelet írhassak, és újfent gratia kérésért forduljak a Felséges királynéhoz. Nem gondolom, hogy választ kapok, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk.

A magam állapotjáról azt írhatom, hogy Isten mindenkor kegyelmes gondviselése volt és vagyon rajtam. Megtartott engemet, hogy mások tanuljanak rajtam, és a hazájokat el ne hagyják. A szükséget sohase próbáltam, sőt még az Isten áldása olyan állapotba tett, hogy másokkal is lehet jót tennem. Az egészségem is jó, de az hatvannyolc esztendőnek terhit kezdem érezni. Itt a világi bajtól, dologtól, gondtól ment vagyok, a csendes életet a könyvek fordítására szenteltem, és sok francia könyveket magyarrá változtattam, amelyekből, ha alkalmatosságom adatik, nénémet is részeltetem.

Kedves néném! Meglehet, hogy az én bujdosásomnak akkor lészen vége, amidőn az életemnek. Ha így is lenne, az Isten rendelésit mind imádnom kell, mind pedig háláadással vennem, és kérnem őtet a hazámnak békességben való létiért.

Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.