Rodostó, 11. octobris 1759

Édes Néném!

A minap, ahogy sétálgaték, s nézem a tenger hullámait, elgondolkodik az elmém. Tetszik eme csodálatos hely, ahol immáron hovatováb lassan hatvanadik esztendeje élek, ám a szörnyű honvágy kínja állandóan kínozza lelkem. Mostanság még inkább, miután az elmúlt esztendőben Zay Ferenc uram halálával egyedül maradtam Fenséges fejedelemuram kíséretéből itt Ostorodban. Igaz, hogy a fényes szultán engem emelt a rodostói magyarok vezetőjévé, ami egyébaránt tábornoki címmel s a havi ellátmányom megemlkedésével is járt, így viszonylagos anyagi jólétben élhetett, ám a szívem fáj, lelkem minduntalan háborog. Elgondolkodám kend mit javasolna tán. Arra a döntésre juték, hogy írni kén a bécsi udvarnak, a fiatal és vélhetően kegyes, felséges Mária Terézia királynőnek. Meg is írám levelem, amire hamarosan, képzelje Édés néném választ is kapék. Remegő kézzel nyitottam fel az írást. Nagy szomorúságomra a nagyságos Királynő „Ex Turcia non est redemptio!”, azaz Törökországból nincs megváltás szavakkal utasítá vissza folyamodványom felé. Így hát, nem térhetek vissza Édes néném drága Magyarhonomba.

Bánatom végtelen. Tán kénd kissé felboldogít vagy megvigasztal ezügyben. Szívem olykor-olykor megdobban a tengert látván, viszont szemem könnyé lesz, amint eszembe kerül e sajnálatos csúnya levél. Azon gondolkodám, tán égni kén hagyni eme elszomorító levelet, de döntésem még nem végleges. Soha szomorúbb és könnyesebb nem leszék, mint most kedves néném. Elméne és álmomba sírni énem s szomorú óráim könyörtelen perceit álmodni. A hívő ember beletörődésével tűröm sorsomat. Uram, Istenem legyen eme világ más emberének szebb élete, mint nékem vóna. Amen.