208

Rodostó, 5. decembris 1759.

Kedves néném,

ebben a levelemben, ismételten, jó hírrel, csak kevéssel szolgálhatok. A jó hír, hogy élek az Úr kegyelméből, és hivatalos engedélyt kaptam hazulról, hogy erdélyi rokonaimmal levelet válthassak. A levelek tartanak életben, hisz körülöttem pusztit a halál! Mennyi barátot, nemes férfiút temettem már el itt! Isten a régieket mind kivevé közülünk, és mind mondottam előző levelemben is, Zay urat is magához szólitá a Teremtő. Akik ebbe, a számunkra idegen országba jöttünk az öreg Rákóczival, azok közül csak én maradtam egyedül, ezért a Porta engem tett meg básbuggá. Mindenem megvan, mi a földi léthez szükségeltetik, de az unalom és a honvágy gyötör.

Rémséges, rossz hírül szolgál, édes nénem, hogy hazatérésem ez életben már lehetelenségnek tűnik. Egyetelen óhajom, hogy szeretett hazámat láthassam, immár köddé vált. Fáradt szemeim úgy hunyom le hamarosan, hogy nem láthatom újra szülőföldemet. Fohászomat, drágalátos kérelmemet a szabadulásra, a felséges magyar királynő elutasitotta. Őfelsége válasza ismételten ugyanaz: „Törökországból nincs visszatérés!“ A honvágy lassan felemészt, erőm elhágy, s úgy tűnik testem is majd egy idegen földben pihen. Nincs reményem, nincs esélyem a hazatérésre.

Mégha szeretett hazámot, Magyarországot nem is láthatom, hiszem, szellemi hagyatékommal hozzátehetek annak épüléséhez, életemet, munkámat édes hazámnak ajánlom.

Ójaj nékem, képzelje édes néném! Rossz kór terjeng ezen a helyt, e csúf kór hidegleléssel, eszevesztettségel, a bőr elfeketedésével bünteti az embert. Túlélni ezt a gyilkos nyavalyát nemigen lehet.

Mostanban én is gyengeséget érzek magamban, a bágyadság örökös társammá vált. De bízok Isten segedelmében, aki meggyógyitá az én szememvilágát is. Nem kívánok egyebet Isten akaratánál, várom a jó halált, mely megszabadít-e irgalmatlan hosszú bujdosástól.

Érzem, erőm elhágy, Tartok tőle hát, hogy ez lészen utolsó levelem, drága néném. Bízom az Úr gondviselésében, belenyugszom az ő akaratába. Ámen.