2026. március–éprilis, XXXIII. évfolyam, 7–8. szám, ISSN 2729-9066

A cikk letöltése PDF formátumban

Kacz Klára

„Elég jó vagyok?”
Önbizalom, önkép, önszeretet az önbecsülés hátterében

„Az önbecsülést erősíti ha érezzük, hogy szeretnek és ha úgy érezzük, hogy értünk valamihez” (André, 2013, 24).

Az önbecsülést két erős belső igény mozgatja: hogy elfogadjanak bennünket, és hogy legyen sikerélményünk abban, amit csinálunk. Ha ezek közül csak az egyik teljesül, könnyen hiányérzetünk támad – az önbecsülésünk ugyanis csak akkor stabil, ha mindkettő helyet kap az életünkben.

Az önbecsülés három alappillére: önbizalom – önkép – önszeretet 

Az önbizalom azt jelenti, hogy elhisszük: képesek vagyunk jól helytállni a számunkra fontos helyzetekben. Amikor azt mondjuk valakire, hogy „nincs önbizalma”, valójában arra utalunk, hogy bizonytalan abban, hogy meg tud-e felelni az elvárásoknak, vagy elégnek érzi-e magát a feladathoz.

Nem mindegy, hogyan reagálunk egy gyerek kudarcaira: tanulási helyzetként vagy hibaként tekintünk-e rájuk. Thomas Edison híres mondata jól példázza ezt a szemléletet: „Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.” Ez a hozzáállás a kamaszoknak is sokat adhat: ha a hibákat nem végpontnak, hanem tanulási állomásnak látják.

 
Forrás: Nagy Fanni archívuma
 

Az önkép azt mutatja meg, hogyan látjuk önmagunkat: milyen erősségeket, hibákat és képességeket tulajdonítunk magunknak. Ez a belső kép gyakran távol áll attól, amit mások látnak – különösen kamaszkorban. Előfordul, hogy valaki csúnyának vagy  „nem elég okosnak” tartja magát, miközben a környezete ennek az ellenkezőjét tapasztalja.

Éppen ezért fontos, hogy a kamaszok ne csak a teljesítményükről kapjanak visszajelzést, hanem olyan tükröt is mutassunk, amely megmutatja a valódi értékeiket: azt, hogyan figyelnek másokra, hogyan állnak helyt nehéz helyzetekben, vagy milyen erősségeket visznek egy közösségbe – legyen az kreatív gondolkodás, humor, empátia vagy megbízhatóság. Ezek a visszajelzések segítenek megerősíteni azt, amit maguktól még nem látnak.

 
Forrás: Nagy Fanni archívuma
 

Az önszeretet azt jelenti, milyen szeretettel fordulunk önmagunk felé, és hogy akkor is értékesnek tudjuk látni magunkat, amikor épp hibázunk. Ez a feltétel nélküli elfogadás adja azt a belső erőt, amely segít talpra állni egy-egy nehéz helyzet vagy kudarc után.

A családban kapott szeretet, figyelem és érzelmi jelenlét alakítja ki azt a korai tapasztalatot, hogy értékesek és szerethetők vagyunk. Ha ez a belső élmény erős, felnőttként is könnyebben fordulunk jóindulattal önmagunk felé; ha viszont hiányos, újra kell tanulnunk ezt a kapcsolódást: úgy fordulni magunk felé, ahogyan gyerekként szükségünk lett volna rá – türelemmel, megértéssel és bátorító jelenléttel (André, 2013, 9–20).

Gyermekkori és serdülőkori gyökerek 

A kisgyermekkori és serdülőkori önbecsülés kialakulásának öt legfontosabb forrása: a külső megjelenés, a sportképességek, a társak között élvezett népszerűség, a viselkedésbeli megfelelés és az iskolai eredmények.

Nem elegendő azonban, ha a gyermek ezeken a területeken jó eredményeket ér el. Felmérések szerint a magas önbecsülésű gyermekek valójában azokon a területeken teljesítenek jól, amelyekről úgy gondolják, hogy ott fontos a jó eredmény, míg a többi területen átlagos teljesítménnyel is beérik.

Az önbizalom és az önbecsülés sérülése 

Az önbizalom és az önbecsülés sérülése többnyire csendesen, évek alatt alakul ki. Ennek kialakulásában a legnagyobb hatása a korai családi környezetnek van: annak, hogy gyerekként azt éltük-e meg, hogy szeretnek, elfogadnak, bíznak bennünk, számít a véleményünk, örülnek a sikereinknek, észreveszik az igyekezetünket.

Akiket viszont rendszeresen leértékeltek, kritizáltak, akik felé kevés bizalmat mutattak, és akik többnyire negatív visszajelzéseket kaptak, nagyobb eséllyel küzdenek később sérült önbizalommal. A folyamatos bírálat és kétely könnyen belsővé válik, és idővel kialakulhat az a fájdalmas alapélmény, hogy nem vagyok elég jó – függetlenül attól, mennyi erőfeszítést tesznek vagy milyen tehetséget hordoznak magukban (Kaszás, 2021, 12–23).

Az alacsony önbecsülés következménye

 
Forrás: Nagy Fanni archívuma
 

Az alacsony önbecsülésű emberek gyakran visszafogottak, nehezen hiszik el, hogy a saját gondolataik is értékesek lehetnek, ezért inkább mások megoldásait követik, és hamar elvetik a saját ötleteiket. Számukra a döntés nem egyszerű választás, hanem félelmetes kockázat – mintha létezne egyetlen „tökéletes” megoldás, és minden más csak hiba lehetne. A rossz döntéstől való félelem így könnyen megbénítja őket.

Mindez gyakran oda vezet, hogy valaki nem a saját útját járja, hanem olyan döntéseket hoz, amelyeket valójában a környezete – sokszor a szülei – elvárásai formáltak. A „biztos szakma” ígérete miatt jelentkezik az adott középiskolába vagy főiskolára, nem pedig azért, mert valóban az érdekli.

Bár az alacsony önbecsülést többnyire hátrányként tartjuk számon, gyakran társulnak hozzá olyan tulajdonságok, amelyek a mindennapi kapcsolatokban kifejezetten értékesek. A szerényebb, visszafogottabb emberek általában együttműködőbbek, figyelmesebbek, nyitottan meghallgajták a másikat, és feladataikat nagy szorgalommal végzik. Az alázat és a mások iránti tisztelet sok helyzetben megkönnyíti a kapcsolódást és a közös munkát (André, 2013, 27–39).

Önsorsrontás – amikor a félelem átveszi az irányítást 

„A nehezen elérhető cél fenyegetést jelent az önbecsülésre, mert nagy a kudarc esélye” (Charles, 2006, 391). 

Az önsorsrontás éppen ebből a félelemből születik: olyan helyzeteket teremtünk, amelyek szinte előre borítékolják a sikertelenséget. Mintha magunk alatt vágnánk a fát – tudjuk, mit szeretnénk, mégis olyan döntéseket hozunk, amelyek épp a cél elérését nehezítik meg. Ha például másnap vizsgánk van, de egész éjjel fenn maradunk, és a tanulás helyett számítógépezünk, máris a saját esélyeinket gyengítjük. Ugyanez történik akkor is, amikor jó benyomást szeretnénk kelteni valakiben, mégis felkészületlenül érkezünk a találkozóra. A kérdés ilyenkor mindig ugyanaz: ha vágyunk valamire, miért teremtünk olyan körülményeket, amelyek nehezítik az előrehaladásunkat? 

Az önsorsrontás egyik gyakori formája, amikor valaki előre lemond a lehetőségeiről: nem tanul, mert biztos benne, hogy úgysem sikerül; nem megy el egy versenyre, mert „más úgyis jobb nála”. Kívülről mindez tűnhet lustaságnak, valójában azonban a félelem irányítja: attól tart, hogy ha megpróbálná, kiderülne, hogy „kevés”. Gyakran társul ehhez a lelki önostorozás is, amikor a belső hang folyamatosan bántó üzeneteket ismétel: „Nem vagyok rá képes. Ügyetlen vagyok. Nekem semmi sem sikerül. Fogalmam sincs, mit látnak bennem.” Ezek a gondolatok lassan, szinte észrevétlenül kezdik lebontani a belső tartást. 

Másoknál az önsorsrontás az örömök és alapvető szükségletek megtagadásában jelenik meg: nem engedik meg maguknak a pihenést, a jutalmat vagy akár a dicséretet sem, mert úgy érzik, nem érdemlik meg. Gyakran a kapcsolataikban is önsorsrontó mintákat követnek: olyan emberekhez kötődnek, akik kritizálják vagy bántják őket – mintha csak ennyit érdemelnének. A test is jelezheti ezt a belső bizonytalanságot: rendszertelen étkezés, kialvatlanság, túlterheltség formájában. Ezek nem lázadásból fakadnak, hanem abból, hogy valaki mélyen belül nem érzi elég fontosnak saját magát.

Az önsorsrontás tehát nem gyengeség, hanem egy csendes segélykérés: „Félek a kudarctól. Támogatásra van szükségem.” (Charles, 2006, 391). 

Túlzott önbizalom 

A túlzott önbizalommal rendelkezők annyira biztosak a saját igazukban, hogy nehezen engedik ki a kezükből az irányítást. Úgy érzik, tévedhetetlenek, és minden helyzetben ők tudják legjobban, mi a helyes megoldás – legyen szó iskolai csoportmunkáról vagy munkahelyi projektről. Ennek azonban idővel ára van: a környezet – legyen az osztályközösség vagy munkahelyi csapat – lassan eltávolodik tőlük. A társak „elfáradnak a folyamatos harctól”, egyre kevésbé akarnak együttműködni, így az érintett személy épp azzal a viselkedéssel szigeteli el magát, amellyel eredetileg a kontrollt akarta megőrizni. Ez a működés könnyen vezet konfliktusokhoz. A többiek gyakran úgy érzik, nincs terük megszólalni vagy részt venni, mert a „túl magabiztos” minden helyzetben dominálni próbál. Idővel emiatt sokan elhúzódnak, és nem szívesen dolgoznak vele közösen – így végül a valódi kapcsolódás lehetősége is elveszik (Kaszás, 2021, 36–40).

Önbecsülésünk védelme 

Amikor valami fenyegeti az önbecsülésünket – egy kudarc, egy kritika vagy egy elutasítás –, teljesen természetes, hogy megpróbáljuk megóvni magunkat a fájdalomtól. Ilyenkor gyakran tudattalan elhárító mechanizmusok lépnek működésbe: átértelmezzük a helyzetet („úgysem volt fontos”), észszerű magyarázatokat gyártunk, humorba csomagoljuk a sértettséget, vagy egyszerűen eltoljuk magunktól a valóságot. Ezek a stratégiák rövid távon valóban megkönnyítik a helyzetet, hosszabb távon azonban eltávolíthatnak önmagunktól, mert a valódi gyógyuláshoz nem védekezésre, hanem őszinte önreflexióra és önelfogadásra lenne szükség. Amikor túl sok energiát teszünk a fájdalom elkerülésébe, valójában egy hamis biztonságérzetet tartunk fenn – és közben pont azt a lehetőséget veszítjük el, hogy tanuljunk, fejlődjünk, vagy valódi változást hozzunk létre az életünkben.

Erősítsük meg az önbecsülésünket!

Az önbecsülés fejlesztése nemcsak belső munka, hanem közösségi tapasztalat is. Sokszor épp a közös élmények, a játékos helyzetek adják azt a bizonyosságot, hogy „van helyem”, hogy számítok, hogy értékes vagyok a többiek szemében. A tanórákba vagy az osztályközösségbe könnyen beépíthetők olyan egyszerű gyakorlatok, amelyek ezt hatékonyan erősítik.

Minijáték-ötletek

• Erősség-kör – minden diák mond egy pozitív tulajdonságot a mellette ülőről.
• „Ami benned tetszik”-cetlik – névtelen üzenetek formájában fogalmaznak meg egymásnak egy-egy erősséget.
• Kis győzelmek fala – cetlikre írva gyűjtik, miben léptek előre az elmúlt héten.
• „Meg tudom csinálni”–pillanatok – olyan helyzetek gyűjtése, amikor valami elsőre nehéz volt, mégis sikerült.
• Erőforrás-kártyák – mindenki húz egy kártyát (például bátorság, humor, kitartás), és mesél egy helyzetről, amikor ezt használta.
• Három jó szó – három társ mond valami pozitívat egy kiválasztott diákról.
• Közös kihívás – egy rövid, megoldandó feladat csapatban (például Emberi szobor – a csoportnak 2 perc alatt kell egy „szobrot” megformálnia a testével – fa, vár, hajó, szív), ahol a siker közös.
• Önerősítő mondat – mindenki megfogalmaz egy pozitív mondatot magáról, és felolvassa azt.

A gyerekeknek (és a felnőtteknek is) sokszor nem elég hallaniuk, hogy értékesek. Át is ezt kell élniük. Amikor ez megtörténik, az önbecsülés már nem elmélet, hanem belül megélt, megtartó tapasztalat lesz.

Felhasznált irodalom 

Charles S. Carver–Michael F. Scheier (2006): Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó, 391.,  ISBN 963-389-709-2

Christophe André és François Lelord (2013): Önbecsülés – Önszeretet, önkép, önbizalom. Budapest, Park Könyvkiadó, ISBN 978-963-355-007-6

Kaszás Péter (2021): Önbecsülés vagy önkorlátozás – mit választasz. TeamGuide Kft.

 
Vissza a tartalomjegyzékre