Katedra folyóirat2026. szeptember–október, XXXIV. évfolyam, 1–2. szám, ISSN 2729-9066
A cikk letöltése PDF formátumban
Jakab György
A történelemtanár szerepéről és felelősségéről 1
„Milyen jó lenne, ha egyszer akkorának képzelnénk magunkat, mint amekkorák vagyunk.”
(Márai Sándor)
Úgy kezdődött, hogy egy régi tanítványommal találkoztam az utcán, aki váratlanul – szinte köszönés helyett – azt kérdezte: „Lesz háború?” Aztán az elmúlt időszakban sokan kerestek meg olyan történelmi kérdésekkel és történelmi párhuzamokkal, amelyek a magyar politikai életre, a szomszédban dúló háborúra vagy éppen globális problémákra vonatkoztak. Úgy tűnik, a korábbiaknál félelmetesebbé vált a világ. Nem emlékszem arra, hogy ilyen mértékű történelmi érdeklődés lett volna a délszláv háború idején vagy a korábbi választások nyomán. Rá kellett jönnöm, hogy a felfokozott történelmi érdeklődés mögött a mind kaotikusabbá váló jelen megértésének természetes vágya húzódik. Egyfelől persze jólesett, hogy volt tanítványaim hozzám fordultak. Akár büszke is lehetnék arra, hogy egykori tanáruk véleményét kérdezték. Másfelől azonban el is keseredtem, hiszen szomorú, hogy vészjósló háborúkról és fenyegető jövőképekről kellett beszélgetnünk. Így több szempontból is izgalmassá váltak számomra ezek a beszélgetések. Nem túldimenzionálva egykori szerepemet, bizonyos mértékben visszahallhattam, hogy mire figyeltek vagy éppen mire nem figyeltek egykori tanítványaim, és ez hogyan vált későbbi gondolkodásuk részévé. Mindez fontos számvetésre is alkalmat adott. Ezek a találkozások ugyanis egyre inkább a személyes felelősségemről szóltak. Arról a történelemtanári felelősségről, amely nem elégedhet meg azzal, hogy a mindenkori állami emlékezet a politika és a történettudomány puszta szócsöve legyen, hanem feladatának tekinti tanítványai közösségtudatának és jövőképének formálását is.
A történelemtanárok tudásának és pedagógiai tevékenységének mélyén mindenekelőtt az a kérdés húzódik, hogy milyen közösséget jelent a jól ismert többes szám első személyű kifejezés: „mi, magyarok… eljutottunk az űrbe, megvédtük Európát Nándorfehérvárnál, Mohácsnál vereséget szenvedtünk a törököktől, világversenyt rendeztünk, beléptünk az Európai Unióba.” Mi a közös bennünk, akik mindezeket tettük? Mi a közös a ma élő magyarokban és az Etelközből hadjáratra induló őseinkben, egy 15. században élt jobbágyban vagy éppen Mátyás királyban? Közvetlenül nem ismerhettük őket, mint ahogy számtalan ma élő honfitársunkat sem ismerjük, miközben valamilyen okból mégis közösséget érzünk és vállalunk velük. Ebben a generációkon átívelő kollektív mi-tudatban számtalan jó és rossz tapasztalat sűrűsödik össze, ami sokféle izgalmas kérdést vet fel. Mit jelenthetett a közös haza I. (Szent) Istvánnak, Janus Pannoniusnak, Zrínyi Miklósnak, Damjanich Jánosnak, Rózsa Sándornak, az Isonzónál harcoló magyar katonáknak, a Don-kanyarban lapátoló munkaszolgálatosoknak, az 1956-os „pesti srácoknak” és nekünk, ma élő magyaroknak? Miért őrizzük emléküket? Milyen tanulságokat hordoz számunkra élettörténetük? Miért van szükség egyáltalán a múlt megismerésére, a történelem iskolai tanítására, a történelemtanárra?
Ezekre a kérdésekre a kiegyezés után kialakult kötelező iskolai történelemtanítás mindmáig érvényes kánonja egyértelmű választ ad. Az iskolai történelemóra és a történelemtanár alapvető feladata az, hogy megteremtse a múltban élt és a jelenben élő valamennyi magyar ember közösségét, ami fontos összetartó erőként biztosítja az egymást követő nemzedékek nemzeti identitását és állampolgári lojalitást. Erre esküsznek fel több mint egy évszázada mindazok a pedagógusok, akik felelősséggel tartoznak a magyar társadalom összetartozásáért. Ez a szerepfelfogás kimondottan hivatásrendi – idealisztikus és erkölcsi – természetű. A hajdan volt „Őrzők” szerepe, akik hosszú távon vigyáznak a közösség értékrendjére és lelki összetartozására. Védeniük kell a magyarság összetartó erőit: az összetartozás tudatát, a hazafias gondolkodási és cselekvési minták érvényességét, a nemzeti ünnepek szentségét, a köztársasági elnök méltóságát. Felelősségük azonban nem csak a jelenre vonatkozik. Legalább annyira fontos a holtak becsületének védelme és a meg nem született magyarok érdekeinek képviselete. Ebben az értelemben a történelemtanárok nem régiségbúvárok, hanem olyan múltra tekintő emberek, akik a jelenre kíváncsiak: arra, hogyan alakít bennünket a történelem, hogyan formálja életünket és jövőképünket. Úgy gondolom, hogy a történelemtanárok különleges társadalmi felelősséget hordoznak. Többek között nekik kell kimondaniuk olyan múltban megtörtént dolgokat, amelyek a jelenben valamilyen módon meghatározzák az emberek aktuális közérzetét: egyrészt az áldozatok szenvedéstörténetét, hiszen ők már nem találnak szavakat, másrészt az örömteli történeteket, amelyekre büszkék lehetünk, és amelyekre minden közösségnek szüksége van, hogy szolidáris maradjon.
Úgy gondolom, hogy a történelemtanárok felelőssége az utóbbi években tovább növekedett. A második világháború lezárása óta eltelt nyolcvan év. A közvetlen szemtanúk lassan elfogynak, szörnyű élményeik óhatatlanul megfakulnak az utódokban. A ma élőknek szerencsére már nincs közvetlen tapasztalata a háborús viszonyok tényleges borzalmairól, így gátlásaik is jóval kisebbek ezen a téren. Legfeljebb megfoghatatlan szorongást és biztonsághiányt örököltek, ami könnyen válhat a gyűlölködés és erőszakos uszítás táptalajává. Úgy tűnik, egyre inkább ránk, történelemtanárokra testálódik az embertelen viszonyok emlékezetének fenntartása, egyre inkább rajtunk múlik, hogy tudunk-e tanulni a történelemből, hogy lehetőleg már ne ismétlődjenek meg a múltban elkövetett hibák és rossz döntések: hogy őseink szenvedése ne legyen teljesen hiábavaló; hogy történetük ismeretében az utódok könnyebben elkerülhessék a hasonló buktatókat. A történelemtanárok helyzete azonban nem könnyű. Egyensúlyozniuk kell a gyakran változó politikai megrendelések, a szaktudományos elvárások és a sokféle köztörténeti megközelítés között. Egyensúlyozniuk kell akkor is, amikor arról döntenek, hogy milyen tanulságokkal bocsátják útjukra a fiatalokat. Ha elhallgatják a korábbi nehézségeket és csak a pozitív tapasztalatokat adják tovább, akkor nem készítik fel őket a várható megpróbáltatásokra. Ha viszont csupán a veszélyeket közvetítik, akkor paranoid módon megterhelik tanítványaikat saját problémáinkkal és félelmeinkkel.
Forrás: A szerző archívuma
A történelemtanárnak alapvető feladata a hajdanvolt magyar állam történetének és területének emlékezetben tartása, hiszen számtalan magyar család őseinek szülőföldjéről, a magyar kultúra alapvető forrásvidékeiről van szó, ami mai identitásunkhoz is hozzátartozik. Ugyanakkor azonban úgy tűnik, hogy az autók hátuljára ragasztott Nagy-Magyarország matrica a természetes nosztalgián túl egyre inkább csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a jelenkor nehézségeinkről és dühösen-fájdalmasan fenntartsa az áldozat- és gyűlölettudatot. Ebben az értelemben akarva-akaratlanul is a vándorló magyarok sajátos harcmodorát idézi, akik menekülőben még hátrafelé nyilaztak, remélve, hogy még egyszer visszatérhetnek a csatatérre. A 20. századi magyar történelem azt mutatja, hogy a magyar társadalom a tényleges történelmi idő helyett „illuzórikus” időben és térben él, amelyben a magyarság eszméje – a Kárpát-medence örök természeti egysége, a magyarság szakrális küldetéstudata – újra és újra felülírja a reális történelmi viszonyokat és lehetőségeket. Belemerevedtünk a traumatizált áldozat szerepébe, ami miatt tehetetlenül sodródtunk a német, majd az orosz (szovjet) megszállás, végül pedig a nagyhatalmi változások által felkínált 1989-es rendszerváltás felé, miközben különböző öncsalásokkal – „Kitartás!”, „Legvidámabb barakk”, „Jóléti társadalom” – áltattuk magunkat. Bár körülöttünk minden folyamatosan változik, a parlamenti és kocsmai vitákból időnként úgy tűnik, mintha még mindig meg akarnánk nyerni az első vagy éppen a második világháborút.
Mit jelent a 21. század első harmadában a nemzeti identitás – az a bizonyos mi-tudat – történelemtanári szolgálata? Kell-e aggódni a tengeren túlra vagy Nyugat-Európába kivándorolt magyarokért? Mennyiben változott meg azoknak a határon túli magyar közösségeknek a helyzete, amelyek számára megnyíltak a határok az Európai Unióba való belépés után? Mennyiben változott meg a történelemtanár felelőssége amiatt, hogy már meghaltak azok a magyarok, akik közvetlenül átélték a trianoni csonkítást? Mit tehet, mit tegyen a történelemtanár, aki azt tapasztalja, hogy a magyar társadalom száz év múltán sem volt képes szembenézni történelmi veszteségeivel, és reális helyzetértelmezés helyett terméketlen önsajnálatba menekül? Mit tehet, mit tegyen, ha felelősnek érzi magát abban, hogy megrekedtünk a múltban – mint amikor a lemezjátszón elakad a tű, és lényegében ugyanazt a hibás kört ismétli. Mit tehet, mit tegyen, ha felelősnek érzi magát abban, hogy a hosszú távú közös érdekek egyre inkább alárendelődnek a rövid távú aktuálpolitikai megfontolásoknak? Mit tehet, mit tegyen, ha pedagógiai tevékenységét már nem támogatja a történelemtudomány, mivel a tudományos igazságkeresés roppant komplex eredményei egyre kevésbé egyeztethetők össze az iskolai tantárgy irányzatos oktatáspolitikai törekvéseivel és identitásformáló pedagógiai feladataival? Mit tehet, mit tegyen, ha éles szemű diákjai arra figyelmeztetik, hogy az általa közvetített sematikus történelmi mintázatok eltakarják előlük jelenük bonyolult viszonyainak megértését és ezáltal veszélyeztetik a jövőjüket is? Hogyan mondja el a „nagyságos” múlt bűvöletében élő diákjainak, hogy a magyar kultúra gazdag örökségének birtoklása, a nemzeti közösség összhangja és az itt élők boldogulása nem feltétlenül az országméret nagyságától függ? Hogyan mondja el, hogy a nemzeti egység hamis mítosza csak elfedi a valóságos történeti helyzetek alternatív jellegét, ami azért sem szerencsés, mert így a diákok csak romantikus üdvtanokat és végeredményeket kapnak és nem készülnek fel saját döntéshelyzeteik árnyalt kezelésére? Hogyan mutassa be a valóságos társadalomtörténeti viszonyokat a szűkre szabott órakeretben az adott életkori sajátosságoknak megfelelően, hogy az elmondottak ne váljanak érthetetlen paradox történetekké: felszabadulások és megszállások, szabadságharcok és kiegyezések ismétlődő láncolatává; hősök és árulók, forradalmárok és ellenforradalmárok örökös politikai körforgásává? Hogyan mondja el, hogy a múltból örökölt áldozattudat és önsajnálat csak megnehezíti a reális nemzeti önkép kialakítását és a külhoniakkal való kapcsolatokat?
Hivatásrendi felelőssége azt súgja: nem hallgathat. El kell mondania, hogy a történelemnek nincs vége.
